A Station Rose több mint két évtizedig tartó működése során zeneileg talán kevésbé tudott olyan kiemelkedő darabokat bemutatni, mint az elektronikus zenéről szóló sorozat korábbi részeiben szereplő zenészek, de az elektronika hangzásvilágának képi megjelenítői közül méltán vált világhírűvé.

Ez a kísérleti, absztrakt és posztmodern zene ugyanis nem kizárólag egy jól körülírható hangzásvilágból állt, hanem egy vizuális fénybirodalomból is. Ezt a művészi birodalmat Garry Danner zenész és Elisa Rose vizuális művész alapította meg 1988. március 11-én, miután 1987-ben megszerezték diplomájukat a média és a művészet terén a Bécsi Egyetemen. 1991-ben áthelyezték a székhelyüket Frankfurtba, mely mindmáig a világ egyik legfontosabb elektronikus zenei központja.

A Station Rose nevű vizuális állomás 1992-ben kezdte meg működését. A két művész emellett saját zenei kiadót is alapított Gunafa néven. Elsőként egy virtuális, képi és zenei elemeket egyaránt tartalmazó CD-t adtak ki Virtuelle Realität als Neuer Grenzbereich címmel, majd ezt követte a Fab 505 1993-ban. Az elkövetkező esztendőkben is jelentős produkciók születtek, 1994-ben a Surfing On Electronic Surfaces, 1995-ben az Icons, Morphs and Samples, 1996 után pedig az Au Ciel és a Manifestation kislemez. A Station Rose alkotta párosnak a minimális elektronikus zene mellé egy olyan vizuális háttérvilágot sikerült felépítenie az évek folyamán, amely a videóklipektől kezdve a grafikai-művészi képi megjelenítésen át egészen a mindennapi használatban levő tárgyakig, akár az elektronikus zenei stílushoz illő lakásberendezésig terjedt.

Az Electronic Habitat 2003 nevű kiállítást először a Martina Detterer Galériában mutatták be Frankfurtban. Ezután a modern vándorkiállítást a bécsi Depoton, a berlini Chromaparkban, a hamburgi Medialén, a müncheni Soft Targetsen, a San Franciscó-i Cyberthonon, a londoni Cybersonicán, ezenkívül Grazban, Mainzban, Amszterdamban és még ki tudja, hány helyszínen mutatták be.