Világszerte digitális és virtuális őrület kezdődött el, egyre jobban szaporodtak a bpm-ek és egyre keményebbé váltak az ütemek. 1993 környékén azonban valaki behúzta a vészféket Észak-Amerikában. Az illetőt Richie Hawtinnak hívták, aki 1970-ben született Banburyban (Nagy-Britannia), majd 1979-ben a kanadai Windsorba költözött, közvetlenül az Egyesült Államok határmezsgyéje mellé. Innen csak néhány kilométer volt Detroit. Az ifjú Hawtin szorgalmasan magába is szippantotta a szuperszonikus XXI. századi iparváros éjszakai klubjaiból kiáramló gépek hangutánzó zajait. Ezek a zajok és ütemek azonban túlságosan kemények, gyorsak voltak Richie számára. Mindezért jelentős mértékben lassította az ütemeket, illetve csökkentette az erejüket, viszont felerősítette az experimentálisabb hangokat és vibrációkat. Az eredményt pedig egy kis savas hangzással egészítette ki.

Akkor született meg a Plastikman művésznév is, mely találóan jelképezte a puhább, finomabb és elvontabb minimalizmust. A Plastikman azonban nemcsak Hawtin másik neve volt, hanem így hívják azt a vidáman táncoló, kis gnómot is, amely hatalmas, hullámzó koponyájával, kéz- és lábfejével, óriási ujjaival, feketére vagy pirosra festve pózolt a hófehér lemezborítókon. Azokon a lemezeken, amelyek a londoni NovaMute kiadónál jelentek meg.

Az első Plastikman-album a Sheet One (a NovaMute kiadó 22. kiadványa) volt, melynek zenei világa egy földön kívüli laboratóriumba vezette el a hallgatókat. Attól függetlenül, hogy az albumon szereplő zeneszámok egy kissé neurotikusak voltak, az alkotásokból mérhetetlen letisztultság és nyugalom is áramlott. Valószínű, hogy mindez a hangok konzervatív kiszámíthatóságának és szűkös mozgásterének volt köszönhető.