* Honnan merítette azt a tudását és képességét, hogy meg tudja szerettetni a diákjaival a képzőművészetet?

— Amikor befejeztem a tanárképző főiskolát, akkor a módszertantanárunk, Bogomil Karlavaris a képzőművészeti oktatás megreformálásán dolgozott, mert úgy gondolta, hogy a képzőművészetben nagyobb szabadságot kell nyújtani a gyerekeknek, hogy önmagukat adják. Nagyon nagy szerepe van a személyiségfejlődésben, ha az egyén kiteljesedik a munkájában. Rendkívül fontos, hogy a gyerek szeretettel csinálja azt, amit csinál. Nekem rengeteget számított, hogy a módszertantanár maga köré gyűjtötte az érdeklődő végzősöket, hiszen hatalmas segítség volt számomra, hogy minden kérdésre tudtam feleletet kapni, és ha egy elképzelés kapcsán bizonytalan voltam, akkor kikérhettem az ő tanácsát, véleményét. Moholon kezdtem a tanári pályafutásomat, majd Kishegyes következett, és végül Topolyán telepedtem le. Nem terveztem visszaköltözni Újvidékre, onnan akkoriban nagyon nagy volt az elvándorlás.

A Foto Rind felvétele

* Topolyán pedig olyannyira megtalálta a helyét, hogy 1965-től 1995-ig a Csáki Lajos Általános Iskola rajztanára, majd nyugdíjba vonulásától 2019-ig a Kodály Zoltán Magyar Művelődési Központ képzőművészeti szakosztályának a vezetője volt.

— Szenti Lilla egykori tanítványom vette át a Szivárvány képzőművészeti szakkör vezetését. Nagyon élveztem ezt a tevékenységet, több mint százötven gyerekkel foglalkoztam az évek során, de sajnos nem kaptam mindig szabad kezet a munkámban. Úgy látom, hogy a mai képzőművészeti oktatásban nem adnak feladatot a gyerekeknek, hanem egy-egy aktuális dolog kerül napirendre. Ehelyett viszont egy olyan feladatkört kellene megtervezni, amelyen belül a feladatok láncszerűen kapcsolódnak egymásba, és ezáltal a gyerek számára szinte kínálkozik a lehetőség, hogy hogyan oldjon meg egy feladatot. Általában másodikos és harmadikos korukban kezdtek el járni hozzám a szakkörre, és négy évig voltak a tagjai. A foglalkozások hétvégente folytak, és bizony a gyerekek erős elhatározására volt szükség ahhoz, hogy ne sajnálják a szombat délelőttöt erre áldozni. Rengeteg egykori diákomra vagyok büszke, olyan is van, akinek a tanulmányi átlaga is feljavult a vele való foglalkozásoknak köszönhetően, és többen képzőművészet szakon végezték a tanulmányaikat, mert kedvet kaptak hozzá a hétvégi műhelymunkákon. Mindig úgy tekintettem erre az egészre, hogy amit a gyerek örömmel csinál, az számomra is öröm. Egyszerűen leírhatatlan az, amikor a gyerek alkot, és élvezi az alkotás folyamatát, belefeledkezik a munkába. Egy ilyen gyereknek olyan különleges kisugárzása van, hogy szinte szikrázik körülötte a levegő. Nagyon fontos, hogy ne legyenek sablonok, hogy a fantáziájukat, az elképzeléseiket szabadon kibontakoztathassák.

* Ha jól tudom, külföldön tanult meg korongozni. Mikor indult el az ön kerámiaművészete?

— A keramikus kollégák és a művészpályán tevékenykedők gyakran mondogatták, döntsem el, hogy keramikus vagy rajztanár vagyok-e, de én mindkettőt szeretem csinálni, nagyon összekapcsolódnak, nem is lehet őket különválasztani. Örömmel töltött el, amikor sikerült kiharcolnom, hogy a pénteki nap alkotói nap legyen számomra, tehát aznap nem tanítottam az iskolában. Szerettem ezt a két pályát párhuzamosan művelni, és megérte, mert szép eredményeket értek el a gyerekek. A kerámiával való közös út úgy kezdődött, hogy az egyik tanítványom a ’70-es években elnyert egy párizsi nagydíjat, mellyel egy kéthetes, finnországi utat is kapott ajándékba, és én voltam a kísérője. Abban az időben Finnországban nagyon érdekes megújhodás volt az iparművészetben, hiszen a népi hagyományokat alkalmazták az építészetben. Az északi népek általában rendkívül racionálisak, nem szerepel náluk semmiféle fölösleges dísz, még annak is van funkciója, amit dísznek használnak. Magukkal ragadtak az egyszerű, letisztult formák, melyek egyúttal nagyon szépek is, mert az egyszerűségben rejlik a szépség. Lehet valami akkor is szép, ha nincs agyoncicomázva. A megérkezésünkkor a jugoszláv nagykövetnő fogadott bennünket a repülőtéren, akivel gyorsan összebarátkoztunk, és elvitt az Arabia kerámiagyárba, ahol a lakásban dekorációként vagy használati tárgyként alkalmazott kerámiákat gyártották a népi kerámia elemeivel gazdagítva. A letisztult tárgyakat élvezet volt megfogni, hiszen bennük volt az ember kezének a konfigurációja. Ez olyan nagy hatással volt rám, hogy elhatároztam, alaposan átnézem a vajdasági népi kerámiát, és felhasználom az elemeit. A hosszú, cilindrikus formáim valójában a petróleumosüveget idézik, a kerek forma pedig a korsó eleme. Alapjában mindig is a használati kerámiatárgyak megalkotása érdekelt.

* Számtalan elismerést tudhat magáénak. Ha visszagondol a pályafutására, mire a legbüszkébb?

— Nagyon, de nagyon szeretem azt, amikor a gyerekeim munkáit kollekcióként jutalmazzák. Egy ilyen díjra vagyok igazán büszke, amikor 2006 júniusában a Magyar Televízió kiírt egy pályázatot, melynek az volt a címe, hogy A magyar népi motívum újragondolása. Már nem volt időnk a pályázatra készülni, de az év folyamán született mintegy 80 alkotásból küldtem el 24 munkát. Nagyon pozitívan fogadták, válogatás nélkül mind a 24-et kiállították, és elnyertük a legszebb kollekciónak járó díjat. Egy másik kedves emlékem, amikor az egyik diákom postabélyegtervvel szerepelt Svájcban egy nemzetközi kiállításon, díjat kapott, és Jugoszláviában forgalomban is volt a bélyege. A tanulóim sikerét valahol a magaménak is érzem, hiszen közösen jutottunk el a szép eredményekig.