home 2024. március 28., Gedeon napja
Online előfizetés
Az égiekkel perlekedve
Perisity Irma
2017.08.01.
LXXII. évf. 30. szám
Az égiekkel perlekedve

Szeretteink elvesztése mindig fájdalmas. Azt mondják, az a leginkább szívet tépő érzés, amikor az anya temeti gyermekét. Középkorú beszélgetőtársam szerint ennél már csak az a borzasztóbb, ha a fájdalom lelkiismeret-furdalással párosul.

— Július 30-án töltené be a 18. évét, éppen belépne a felnőttkorba — mondja az asszony szenvtelen hangon. — Szinte hihetetlen, hogy már tíz év eltelt a halála óta. Azt hiszem, ma már tudok beszélni az eseményekről, ez pedig arról tanúskodik, hogy átvészeltem a kritikus időszakot, legalábbis a szakember szerint, akinél a férjem kívánságára néhány alkalommal jártam. Eleinte senki segítségét sem akartam elfogadni, úgy éreztem, valamiért bűnhődnöm kell, de nem tudtam rájönni, miért, ezért álltam perben az égiekkel az elmúlt évek folyamán. Feleletet vártam tőlük arra, hogy miért velem történt mindez, és mi az én megbocsáthatatlan vétkem. A középiskola befejezése után rákot diagnosztizáltak nálam, de szerencsére még idejében. A gyógyulási időnek tartott öt év után a kezelőorvosom azt mondta, meggyógyultam ugyan, de nem biztos, hogy lehet gyerekem. Talán éppen emiatt késlekedtem a férjhez menéssel, de harminckét éves koromban végül én is kimondtam a boldogító igent — úgy, hogy a férjem mindent tudott az egészségi állapotomról.

Szerencsétlennek éreztem magam, hogy nem lehetek anya, de ezt igyekeztem eltitkolni. Azt már az esküvő előtt megbeszéltük, hogy nem akarok örökbe fogadni, mert attól féltem, nem tudnám igazán szeretni a gyereket. Szép, nyugodt házaséletet éltünk, majd három év után váratlanul teherbe estem. Alig tudtuk elhinni. A szakember, aki az onkológián kezelt, azt mondta, orvosi csoda vagyok. Engem viszont csak az érdekelt, hogy mégiscsak lesz gyerekem. És onnantól kezdve minden a születendő babáról szólt. Jó anyagi körülmények között éltünk, a férjem egy holland cég képviseletében dolgozott, sokat utaztunk. Ettől azonban már a terhesség elején eltiltott az orvos, ezért igyekeztem valamivel kitölteni a napjaimat. Egy neves művésznő segítségével, aki a faliszőnyegszövés nagymestere volt, terhességem kilenc hónapja alatt elsajátítottam a szakmát.

Gond nélkül világra hoztam a kisfiamat, aki már a születése pillanatában más volt, mint a többi baba. És ezt a nővérkék is megjegyezték. Annyi biztos, hogy egy csodálatos kislegény költözött az életünkbe, minden vele töltött pillanat élmény volt. Ahogy nőtt, egyre több időm lett a szőnyegszövésre, melyet otthon végeztem, azaz nem tértem vissza a munka világába. Újításokat találtam ki, sőt, még egy kézikönyvet is írtam a mesterségről. Talán el sem hiszi, de amikor a találmányomon dolgoztam, és elakadtam, sokszor a hatéves fiam ötlete segített megoldani a gondot. Igazi csodagyerek volt, akiért naponta mondtam hálát Istennek. A nyilvánosság lassan megismerte a munkáimat, és amellett, hogy sok vevőm volt, időnként előadások megtartására is felkértek. A fiam nyolcéves volt, amikor meghívást kaptam egy dél-szerbiai városba. Mivel már befejeződött a tanév, a fiamat is magammal vittem. A férjem egyébként tiltakozott, azt mondta, túl hosszú az út, és az aszfalt is rossz állapotban van, nem biztonságos a közlekedés. Én azonban végül meggyőztem őt, hogy szükségem van „férfi” kíséretre, így beleegyezett. Este nyolc óra körül, mindössze 15 km-re a várostól, ahová igyekeztünk, belénk szaladt egy nyerges vontató — és a fiam a helyszínen meghalt.

Ma sem emlékszem, ki és hogyan intézte a temetést, mert azt hiszem, akkor és ott részben én is meghaltam. A temetés után egyáltalán nem léptem ki a házból. Minden teendőt a férjem végzett el, és ha hosszabb útra ment, a szomszédék felnőtt lánya nézett rám időnként, de én ezt sem igényeltem igazán. Akárhogy is vigasztalt a férjem, nem tudtam összeszedni magam. Végtelen türelemmel igyekezett megnyugtatni, éjjelente ugyanis rémálmaim voltak, nappal pedig egyfolytában sírtam, magamat okolva a történtekért. A férjem minden közeledésére csak azt hajtogattam, hogy elvesztettem a fiamat, semmire sem vagyok jó. Eleinte nem szállt vitába velem, de a fiunk halálának harmadik évfordulóján, amikor közöltem vele, hogy nem tudok kimenni a sírjához, nagyon kiborult. Azt mondta, ő is elveszítette a fiát, de legalább egymást ne veszítsük el. Akkor úgy éreztem, nem érti meg a fájdalmamat, illetve azt, hogy bűnösnek tartom magam. Végül a javaslatomra elváltunk. Az utóbbi hat évet egyedül vészeltem át, közben pedig elkezdtem kutatni a közúti balesetekben bekövetkezett gyermekhalálokat. Így tudtam meg, hogy abban a kanyarban, ahol a fiam meghalt, csak abban az évben tizenegy baleset történt, három gyermekáldozattal. Most azon dolgozom, hogy a közlekedésben nagyobb legyen a kiskorúak biztonsága. Az itteni mentalitás miatt azonban nincs elsöprő sikerem. Így időnként még most is perlekedek az égiekkel, és már azt is felrovom nekik, hogy nem ültettek belénk nagyobb felelősségérzetet a gyermekeink iránt.


A nyitókép illusztráció: Pixabay.com

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..