— Ha azt kérdezi, milyen nemzetiségű vagyok, nem tudok egyértelműen felelni — mondja hosszas gondolkodás után, miközben ütemesen veri a kemény fedeles, szótárnak kinevezett kockás füzetet. — Azt hiszem, mélyen bennem mindig is ott szunnyadt egy magyar rész, csak az idő múlásával, megfelelő ápolás hiányában lassan kialudt, pontosabban elszunnyadt. Igazából nem tudom, hogyan kell egy ilyen beszélgetésen viselkedni, mit kell vagy illik mondani. Mert nem szeretném, ha mindaz, amit elmesélek, olyan édeskés mellébeszélésnek tűnne. Nagyon őszintén elmondok mindent magamról és a családomról is — róluk annyit, amennyit én tudok —, és ez talán elég lesz az olvasónak ahhoz, hogy megértsen. A gyökereim Szabadka környékére nyúlnak, itt élt anyám családja, a kisszámú rokonság. Anyám itt járt a közgazdasági egyetemre, ahol megismerte apámat, aki szarajevói bosnyákként került ide. Anyám elég csendes lány volt — legalábbis így mesélték —, nem nagyon járt szórakozni, mert idejében be akarta fejezni a tanulmányait. Nem azért, mert nem volt pénzük, ő egyszerűen ilyen volt — lelkiismeretes, szorgalmas és szófogadó. Évfolyamtársak voltak apámmal, és valahogy összejöttek. Anyám néhány hónappal előbb szerezte meg az oklevelet, és úgy döntöttek, addig nem keres munkát, amíg apám be nem fejezi a tanulmányait. Apámnak ugyanis ösztöndíja volt, és öt évet kellett ledolgoznia az egyik köztársasági szervben, ennyi időre kötelezte őt a szerződés.

Itt esküdtek meg, és házaspárként mentek Szarajevóba, ahol munkát kaptak. Apám szülei első látásra elfogadták a „magyaricát”, és anyát nemcsak apám családja, hanem a szomszédok is megszerették. Már az első házassági évfordulójukra megszülettem. Nagyon szép gyermekkorom volt egészen addig, amíg meg nem kezdődött az ország széthullása. Nem sokat jártunk ide, mert anya szülei gyorsan elhaltak, és csak nagyon kevés rokonunk maradt itt. Anyám, ha itt járt, magyar mesekönyveket vásárolt — volt egy kis, fekete magnója, melyen karácsonyi dalokat hallgattam magyarul. De ezenkívül nem volt lehetőségem ezen a nyelven tanulni. Olyan környezetben, ahol egyetlen magyar sem volt, lehetetlen volt megőrizni az identitást. Anya sokat énekelt, de mire felnőttem, már csak a Boci, boci, tarka meg az Egy, kettő, három, négy, kicsi cipő hová mégy ritmusa maradt meg bennem. Amikor Szarajevóban is beindultak a harcok, anyám az elsők között halt meg hazafelé jövet, az utcán. Hatéves voltam akkor. Halála után a nagyszülők azt akarták, hogy az apámmal jöjjünk Szabadkára, de akkor már lehetetlen volt kijutni Szarajevóból. Apám a Vöröskereszt által állandó tagja volt a háborús stábnak, és ő is meghalt, a kötelessége végzése közben: gyógyszereket szállítottak Goraždéba.

Engem apám anyja nevelt fel nagyon keservesen, mert a nagyapa is gyorsan, apa után meghalt. Átvészeltük a háborús éveket azzal, hogy hébe-hóba hallottunk az itteni rokonokról, de ennél többre sosem gondoltunk. Középiskolát fejeztem be, és tagja voltam egy templomi kórusnak, apám szülei ugyanis katolikus vallásúak voltak. Ott találkoztam először, felnőttként a magyar zenével, a magyar szóval. És ki kell mondanom, ismeretlen érzések uralkodtak el bennem. Ma is világosan emlékszem, hogy a harmat és a csillag szavak hallatán könny szökött a szemembe. Nem tudtam, miért, de éreztem, hogy bizonyos szavak úgy szíven ütnek, hogy szinte megszédülök. Elmondtam a nagymamának az érzéseimet, és ő javasolta, hogy jöjjek „fel”, keressek valakit a famíliából, és tanuljak magyarul. Mert az édes anyanyelv szólaltatja meg a szíved húrjait — mondta. Hosszas kutatás után találtam nyomokat a családomról, és már ötödik éve, hogy itt vagyok. Most határoztam el, hogy utat nyitok a magyar énemnek, felruházom az anyanyelv tudásával, és szabadjára engedem, több mint harminc év után. A maga segítségével, azt hiszem, sikerül a magyar állampolgárságot is megkapnom. Nem, nem akarok sehova menni, de az akarok lenni, ami az anyám volt, amit az apám és a bosnyák nagyszülők is elfogadtak: magyar. És ha sikerül a tervem, hogy vegyek egy szerény lakást, akkor a bosnyák nagymamát is „felhozom”. Talán még magyarul is megtanítom.