* Képzőművésznek készült, aztán az irodalomnál kötött ki. Mi késztette a pályamódosításra?
- Ma már tudom, unokáim példájából tanultam meg igazából, hogy a fiatal lélek csak nagyon kevés esetben hangolódik rá 14-15 évesen egyetlen szakmára, így történt meg velem is, hogy a kisérettségi után Nagybecskerekről Szabadkára vitt az utam, a Magyar Tannyelvű Tanítóképző Intézetbe. De itt nagyon hamar bekövetkezett a keserű kiábrándulás. Egyszerűen nem tudtam megszokni a kollégiumi regulát, az áristomra emlékeztető szabadsághiányt, a kedvet, szárnyaló gondolkodást kalodába fogó lelketlen szürkeséget. Mert az a kislegény, aki a nagy tanyai szabadságban nevelkedett, aki mozit is működtetető nagybátyjának hála ott, Magyarittabén már négy-öt évesen a mozgókép csodájában is részesülhetett, aki a későbbi algimnazista években Pfeiffer tanár úrnak hála, aki kibontotta a zsenge eszmélésben, a vízfestékben rejtőző csodálatos színképet, nos az a legényke, aki tízéves korától hegedülni tanult, az a megkeseredett lélek hamarosan lázadni kezdett. Szóval, daccal, tettel. Hogy ezt egyre határozottabban tehessem, ahhoz akadt néhány kitűnő tanárom, elsősorban Györe Kornél, aki osztályfőnököm is volt, aztán a szelíd természetű Almási Gábor szobrászművész, dr. Balázs-Piri Aladár magyartanár és még két-három, oktatói munkáját tágabban értelmező pedagógus. Szóval, két év után - szüleim nem kis anyagi erőfeszítése ellenére - elhagytam a képzőt, Szabadkát, és 1955 őszén Újvidékre költöztem. Sikeresen vettem az első akadályt, a hat napig tartó felvételi vizsgán a ,,kiválasztottak" közé kerültem. Itt egy egész más légkör fogadott, hisz végre teljes lényemmel a művészet felé fordulhattam. Nagy szerencsémnek tartom, hogy szakvezető tanárom Baranyiné Markov Zlata, a kitűnő kerámiaművész lett. Egy évre rá végre hazatérhetett férje is, a remek szobrász, Baranyi Károly, aki szintén professzorom lett, de többi tanáromtól is csak bátorítást, ösztönzést és sok hasznos tanácsot kaptam. Nos, ez volt az a nagy, az életemet alapjában véve meghatározó pályamódosítás.
* Vidékiként hogyan élte meg a hatvanas-hetvenes évek Újvidékét?
- Újvidék azokban az években valóban a fiatalok városa volt. Nagyon összetartott a négy művésziskola gárdája, az Ifjúsági Tribün összehozta Jugoszlávia legkiemelkedőbb alkotóit, gondolkodóit, a fotóművészek rangos hazai és nemzetközi díjjakkal dicsekedhettek, de már a filmesek is bontogatták zászlajukat. Nálunk az első év a nagy rostálás éve volt, amikor kihullottak azok, akik tévedésből kerültek a ,,szakmá”-ba. Az elkövetkező négy esztendő viszont a művészi képesítésre, a tehetségek minél szabadabb kiteljesedésére fókuszált. A József Attila Művelődési Egyesület keretében megszületett a Szép Szó nevű élő irodalmi folyóirat, a Híd is új embert kapott az élére, a feltörőben lévő új magyar írógeneráció előbb Újvidéken, később Nagybecskereken, Szabadkán, majd Horgoson, a Kárász-kastélyban sereglett össze, szervezkedett, igyekezett megfogalmazni önmagát. Szóval, ha erre gondolok, ebből a több évtizedes távolságból is meg kell állapítanom: nem is voltam én ott oly nagyon vidéki, hisz mind azok voltunk, és remekül megvoltunk egymással, persze egy kicsit (vagy nagyon!) toprongyosan, de mindig nagyon, nagyon éhesen. Fizikailag és szellemileg egyaránt. A következő évtized már a bizonyítás ideje volt, a lázas feltörésé, a megszerzett tudás gyarapításáé, az új feltalálásáé.
* Az avantgárdot nem érdekli a nemzeti sors. Ön ennek ellenére ebben a szellemben írt. Miért ez az ellentmondás?
- Az avantgárd máig tele van ellentmondásokkal, és épp e miatt a tulajdonsága miatt nem is nagyon törekedtem helyre tenni magamban, vagy magamat belehelyezni, sőt, kimondottan kerültem még a lehetőségét is annak, hogy ,,bölcseleti" csapdájába tévedjek. Máig hasznát veszem például azoknak a Petrović tanár úr vezette óráknak, amelyeken a formaelméletet taglaltuk. Ez az elmélet voltaképpen minden művészetben alkalmazható, így a képzőművészi alkotásaimban, különösen pedig irodalmi munkásságom egy-egy állomásánál szívesen tértem vissza például Elie Faure A formák szelleme című alapműhöz, de fontosabb döntéseim előtt is megismétlem magamban Raymond Aron gondolatát, miszerint: A szabadság, amely az elmélet szempontjából lehetséges, a gyakorlatban és a gyakorlat által pedig valóra válik, sohasem lehet tökéletes. Az egyén múltja határt szab az emberi kezdeményezés szabad játékának, a történelmi helyzet pedig meghatározza a politikai cselekedetek lehetőségeinek a határát. A választás és az elhatározás nem a semmiből születik, hanem minden valószínűség szerint a legelemibb szenvedélyeknek van alávetve, és minden esetben legalább részben előre meg van határozva elődje által. Szóval, ha már az ellentmondások egyre táguló világába lépünk, inkább azt figyeljük: mi mozgatja a még meg nem született művet, milyen az ún. ,,előélet"-e. Célratörően futtatom fel témáimat, és hiszem, hogy Max Jacob 1919-ben kimondott ,,önvédelmé"-ben telibe talált: A szerkezet a remekmű logikája. Mihelyt ez az egész egyensúlyban van és megáll a helyén, már logikus is!
* Dráma- és filmíróként tartják számon. Önnek melyik műfaj áll a szívéhez mégis közelebb?
- Ezt a kérdést többször és több változatban feltették már nekem, és mindig hezitálva válaszoltam. Egyrészt azért, mert - akármennyire másként is látják és tolmácsolják manapság - én a drámát még mindig az irodalom keretében látom, ott a helye, oda tartozik - műnemi szempontból is. Az irodalmi forgatókönyv mára már ilyen értelemben nem is létezik: a forgatókönyv egyszerűen egy szakma utasításokkal teli terméke, utilizációja mindent meghatároz benne. Nos, ha már itt tartunk, akkor rábólintok: igen, a dráma a szívem csücskében van, a filmszöveget pedig elég jól megtanultam csinálni (sic!), szívesen játszom a sok lehetőséggel, persze a dramaturgia szabályain belül, sőt még szórakozom is a sikeres jellemütköztetéseken, fordulatokon, helyzetek átütemezésén stb.
* Legutóbbi kötete TörtÉNelem címmel jelent meg. Miért nem úszhatja meg az egyén a történelem viharait? Vagy megúszhatja?
- Milyen furcsa, hogy az EMBER teremti azt a történelmet (is), amely sűrűn a fejét veszi. A mások számára alakított történelem steril, és terméketlenségében teszi a legborzasztóbb dolgokat. Talán épp azzal, hogy nem kommunikál. Nincs vele párbeszéd. Ez a határtalan közöny drámája, amely szupremációjában tartósítja magát. Hogyan harcolhatsz ellene, ha puszta képlékenységében sérthetetlen?! Így lettem, vagyok én is áldozata ennek az átoknak: az iszapbirkózásnak nincs győztese.