— Az élet már zúzmarát szórt a halántékomra — mondja röstelkedő mosoly kíséretében. — Ne lepődjön meg ezen a mondaton: nagyon szeretem a verseket, nemcsak olvasni, de időnként, ha tele van a lelkem, magam is tollat ragadok, és rímbe szedem a gondolataimat. Már gyermekkoromban is ilyen voltam, és manapság, ha elemi erővel tör rám a költészet, apám szavai jutnak eszembe, aki mindig hangoztatta, a húgom és az én jellemem mintha felcserélődött volna: ő csupa harc, én viszont csupa szív lettem. Ma is elnevetem magam, ha a jóindulatú figyelmeztetése jut eszembe: édes fiam, ha nem kötöd föl a gatyaszárat, téged még a vasútállomási vécés néni is átver, ha megnősz! Ma meg már ezt mondaná: ugye mondtam, hogy vigyázz?! De már nem mond semmit…

Átlagos családból származom, a szüleim gyári munkások voltak, a házunk a város peremén épült. Nem voltam nagyon szorgalmas tanuló, de a szakiskolát becsülettel és jó eredménnyel végeztem el. Az iskola befejezése után pedig mindjárt kaptam munkát egy idős géplakatos műhelyében. Nem volt gyereke, és utánpótlást keresve vett fel engem. Aztán az évek folyamán úgy belejöttem a munkába, illetve annyira elnyertem a mesterem bizalmát, hogy jószerével én vezetem a műhelyt. Szinte a második apámnak tekintem őt. Amikor komolyabban kezdtem el udvarolni, a lányt is neki mutattam be elsőként. Igaz, neki nem nyerte el a szimpátiáját, de ezen csak nevettem. És fellángolt a szerelem, hevesen, ahogyan az már a huszonéveseknél történni szokott.

Eleinte minden jól alakult. A lánynak nem volt testvére, és egy kicsit el is volt kényeztetve, de szorgalmasan dolgozott ő is, ezért elhatároztuk, takarékoskodni kezdünk, hogy összeházasodhassunk. Eltelt két év, neki meghalt az apja, néhány hónap múlva meg a nagyapja, így a lakodalom ideje mindig tolódott. Én voltam az, aki sürgette az egybekelést, mert mindenáron gyereket akartam. A lány azt hangoztatta, hogy amíg nem esküdünk meg, addig nem maradhat terhes, mert rossz híre kelne, ezt pedig nem akarja az anyja miatt. Őszintén mondom, ennek nem láttam értelmét, hiszen időnként én aludtam náluk, máskor ő nálunk, és mindenben úgy vett részt, mintha családtag lett volna. Igaz, volt időszak, amikor ok nélkül hetekig nem jött, nem is jelentkezett, sőt az én hívásaimat sem fogadta. De aztán ismét felbukkant, úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna. És az életünk újból a megszokott mederbe terelődött. Én nagyon szerettem őt, ma is szeretem. Talán ezért nem észleltem dolgokat, melyeket észre kellett volna vennem. De én tiszta szívből hittem neki: ha egy-egy szakítás után okokat sorakoztatott fel, mindig mindent elfogadtam. Nem azért, mert ütődött vagyok, hanem mert hinni akartam neki. Amikor az ötödik közös évünket ünnepeltük, és ismét „mosolyszünet” állt be, akkor kezdtem először elemezni a viszonyunkat. És akkor hallgattam meg a barátaimat is, akik egyébként már korábban is figyelmeztettek. A lány minden alkalommal, amikor nem jött hozzám, kapcsolatban volt egy nős emberrel, aki megígérte neki, hogy elválik, és elveszi őt feleségül.

Bizonyítékot is kaptam erről, és ez alkalommal én szakítottam meg a kapcsolatunkat. De szinte belebetegedtem, egyszerűen elvesztem. Négy hónap múlva pedig felhívott, és sírva kért, hogy bocsássak meg neki, hibát követett el, de rendbe akarja hozni az életét. Terhes, és a baba az enyém — mondta —, amit én szívrepesve fogadtam. A húgom és a szüleim viszont figyelmeztettek, én azonban úgy éreztem, kötelességem a gyerekemről gondoskodni. Sebtében megesküdtünk, úgyhogy mire megszületett a fiunk, már a saját lakásunkban laktunk. Én a fellegekben jártam, minden vágyam teljesült. Aztán a fiam a második születésnapján rosszul lett, kórházba rohantunk vele. A diagnózis: leukémia. Rengeteg gyógyszer, beavatkozás stb. után csontvelő-átültetésre volt szükség. Persze, én voltam az első donorjelölt, de kiderült, nem én vagyok az apa! Amíg a gyerek a kórházban volt, semmit nem akartam tenni. Sikerült donort találni, és amikor kiengedték a kicsit a kórházból, csak akkor tettem fel a kérdést a feleségemnek: kié a fiú? Nagyon csodálkozott, és azt állította, meg volt győződve, hogy tőlem terhes, a volt szeretőjével ugyanis csak időnként találkozott. Azt akarta, hogy a gyerekének legyen apja, és mivel én mindenáron az akartam lenni, hát úgy gondolta, remek szülője leszek a babának. A kisfiú most négyéves, az orvosok szerint meggyógyult. A feleségemmel még mindig nem tisztáztuk le az életünket. Úgy érzem, a válás a legegészségesebb megoldás. És közben az is tudatosodott bennem, hogy az álszenteknek lelkiismeretük sincs. Ez a felismerés a végkifejletet is megkönnyíti.

A nyitókép illusztráció