home 2024. március 29., Auguszta napja
Online előfizetés
Az akarat ereje
Perisity Irma
2019.08.01.
LXXIV. évf. 30. szám
Az akarat ereje

A negyven körüli Béla állítja, története megdönthetetlen bizonyítéka a mondásnak, mely szerint a sors útjai kifürkészhetetlenek. Egyúttal arról is szól, hogy bárhol élünk is, bármilyen környezetben, aktuális politikai légkörben, az mindig kihat életutunkra is.

— Esetemben minden pozitív változás régóta várt nyugalmat hozott — mondja kissé tört magyarsággal a férfi, miközben megkér, ne javítsam ki, mert úgy hiszi, megértjük egymást. — Ez a beszélgetés nemcsak az életem elmesélése, hanem bizonyos értelemben a nyelvtudásom felmérése is, mivel elhatároztam, hogy csak magyarul beszélek magával. Van időnk bőven, én szabadságon vagyok, és maga sem siet sehova, ugye? Azt hiszem, az életem elég érdekes ahhoz, hogy felkeltse az olvasók érdeklődését. De a célom csak annyi, hogy elmondjam, ha az ember szorult helyzetben van, és azon nagyon akar változtatni, akkor minden elérhető. Az erős akaratnak hihetetlen ereje van.

Vegyes házasságban születtem, az apám egy bácskai kisvárosból származott, anyám pedig egy szorgalmas leskovaci paprikatermelő család egyetlen lánya volt, aki itt járt az építészeti egyetemre. A diploma megszerzése után néhány hónappal megesküdtek, habár mindkét oldalról hevesen ellenezték a házasságot. A család úgy mérte fel, hogy a fiatalok között nemcsak a más nemzetiséghez tartozás lehet a jövőbeli gondok forrása, de még a szokások, a vallás, az ételek is mások. A szüleim mégsem féltek a rájuk váró gondoktól. A történetben az a legszomorúbb, hogy az esküvőjük után a szülők mindkét oldalról megszakították a fiatalokkal a kapcsolatot. Az apai nagymamám gyorsan meg is halt az esküvő után, a nagyapa pedig akkor, amikor én iskolába jártam. Kétéves voltam, amikor az apám hirtelen meghalt. Igaz, hogy anyámnak volt munkahelye, lakásunk is, de sehogyan sem tudott apám nélkül mozogni az itteni környezetben. Nehezen ugyan, de meghozta a döntést, hogy bocsánatot kér a szüleitől, és hazaköltözik. Másodikos elemista voltam, amikor anyám és a nagyapa Leskovacról hazafelé tartva motorral egy pótkocsis traktorba ütköztek. Anyám a helyszínen, a nagyapa néhány nap múlva a kórházban halt meg. Én a nagymamával maradtam. Színmagyar névvel lassan egyetlen magyar szót sem tudtam már, de a szerbet is másként beszéltük, mint a többség, mert ennek a kisvárosnak jellegzetes nyelvjárása van. A középiskola befejezése után a szabadkai építőmérnöki egyetemre iratkoztam a nagymama ellenkezése ellenére is, és idejében megszereztem a diplomát. Közben néhány magyar szó is rám ragadt, csakhogy nem volt kitől megtanulnom beszélni. Az oklevél megszerzése után visszamentem a nagymamához, de nem tudtam elhelyezkedni. Dolgoztam a paprikaföldön, és amikor a nagyi meghalt, úgy döntöttem, visszajövök apám hazájába. Így is történt: eladtam a földet, és vettem itt egy garzonlakást. Rövid idő alatt felkerestem két távoli rokont, közben dolgoztam promoterként, az ócskapiacon elárusítóként. Végül a rokon segítségével jutottam el egy munkaközvetítőhöz, majd általuk egy magyarországi autóalkatrész-gyártó üzemig. A helyszínen győződhettem meg arról, hogy az ottani magyar munkások — nem tudom megérteni, miért — nemcsak a szerbeket, románokat stb. nézik ki maguk közül, de a külhoni magyarokat is, ha szerb útlevéllel dolgoznak náluk.

Ekkor éreztem először, hogy ebben a jelenségben talán ösztönösen van valamilyen összetartás, és azonnal megértettem, miért javasolták a rokonok, hogy kérjem a magyar állampolgárságot. Igen ám, de nem tudtam olyan szinten beszélni, hogy interjúra mehettem volna. Leültem, és átgondoltam az egész életemet, a jövőmet, hiszen harmincnyolc éves voltam akkor. Egyedül. Elhatároztam, hogy megtanulok magyarul, megpróbálom a magyar állampolgárság megszerzését. Akkor már majdnem egy éve dolgoztam a gyárban, jó néhány munkával kapcsolatos szót tudtam, és a főnököm, akivel angolul beszéltem, biztatott, hogy vágjak bele. Esti mesét hallgattam a tévében, gyermekverseket, grammatikát tanultam. És dolgoztam, mint egy néger. Öt hónap kellett, mire úgy beszéltem, hogy felvállaltam a beszélgetést az állampolgárság megszerzésére. És sikerült. Azt hiszem, ma már mindenkivel szót tudok érteni magyarul. A munkahelyemen három lépcsőfokkal léptem feljebb, a jövedelmem is jelentősen nőtt. Lassan már fél éve udvarolok egy munkatársnőmnek, egy helybeli lánynak, aki akkor is biztatott, amikor bennem lanyhult a szorgalom. Szeptemberre tervezzük az esküvőt. Még két évet dolgozunk a gyárban, és utána — ha minden a tervek szerint halad — beindítok egy önálló tervezőirodát, és végre a magam ura lehetek. Azért mondtam a beszélgetés elején, hogy a sors útjai kifürkészhetetlenek, mert ki gondolta volna, hogy ennyi év után visszatérek a magyar gyökereimhez. És ezt nem csak azért mondom, mert nekem személyesen is hasznom van a dolgokból. Jó volna, ha az én sorsom legalább egyvalakinek példaként szolgálna, mire képes az akarat.


A nyitókép illusztráció

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..