Az Az első része végre megtörte az átkot, még úgy is, hogy csak a terjedelmes és vaskos regény első részét dolgozta fel, ahogyan több mint húsz évvel korábban a Tim Curryvel készült kétrészes tévéfilm is. A várva várt sikersztori tehát folytatódik az Az 2.-vel, a záróepizóddal viszont már nem dicsekedhet annyira Andy Muschietti rendező.

A „vesztesek” felnőttként térnek vissza, hogy végleg leszámoljanak Derry gonoszával, aki huszonhét év múlva újra felébred, hogy bosszút álljon legyőzőin. A második epizódból már hiányzik az ifjúsági kalandregényekre jellemző báj, kevésbé is ijesztő, mint az első rész, sőt még túlságosan hosszúra is sikerült. Az én elvárásaimat mégis kielégítette, ha nem is szárnyalta túl őket.

A gyerekek felnőttek, és az egyetlen Derryben maradt társuk, Mike (Isaiah Mustafa) kérésére vissza is jönnek. A gonosz ugyanis felébredt, az időközben már Derryt is elfeledő felnőttek pedig lassan újra szembenéznek egykori traumáikkal. Nincs mese, az 1989-ben kötött vérszerződés kötelezi őket arra, hogy újra visszarugdossák a gonosz bohócot a vermébe. Míg az első rész inkább a felnőtté válásról szólt, az Az második epizódja inkább a felnőttnek maradásról. A gyerekkori sebek felszakadását helyezi előtérbe, az eredmény pedig már nem annyira működik jól, mint a 2017-beli moziban, melynek tinédzserek voltak a főszereplői.
 

Ebben a filmben egy kicsit túl sok a dialógus, túl sok a szájbarágás és a melodráma, a látvány pedig kevés. Ez talán azért is kellemetlen, mert így teljesen különbözik az első résztől, a nézők többsége pedig bizonyosan hasonló élményt várt volna. Bill Denbrough (James McAvoy) és Beverly Marsh (Jessica Chastain) közös jelenetei viszont nagyszerűek, mindketten megmentik valahol ezt a filmet, csak kár, hogy erre egyáltalán szükség volt.

Az első résznél úgy éreztem, sikeresen egyensúlyoznak a humor és a horror közt, ezúttal viszont a mérleg nyelve már jóval többször billen a humor felé. Ez persze nyilvánvalóan szórakoztató, különösen Richie Tozier (Bill Hader) és Eddie Kaspbrak (James Ransome) szintén remek alakításainak köszönhetően. Vannak pillanatok, amikor úgy érezzük, a forgatókönyvírók azt sulykolják, az ember a legfőbb gonosz, és nem a bohócszörny, ami talán bármely más filmben rendben is volna, de ebben a Stephen King-történetben valahogy erőltetettnek hat. A gyerekek esetében még volt létjogosultsága, de felnőttként már kezükbe kellene venniük a sorsukat. Mindennek ellenére nem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy az Az 2. biztosan csalódást okoz majd az első rész rajongóinak.

Muschietti 2017-ben készült filmje tagadhatatlanul jobb, mint a második rész, már csak a játékideje miatt is. Az Az 2. 169 perc hosszú, az elnyújtott jelenetek és az időhúzás visszatérő jelenség. A több idő viszont elmélyültebb karakterépítésre adott lehetőséget a rendezőnek és az íróknak. Persze nehéz megfelelni a két éve gyarapodó, óriási elvárásoknak. Nem lehet bukásnak nevezni, sőt szinte kötelező megnézni azoknak, akik látták az első részt. A mérsékeltebb mennyiségű ijesztgetésnek és horrorjelenetnek köszönhetően kevésbé sokkolja majd azokat, akik nem a legnagyobb rajongói a műfajnak. A hiányérzet nálam mégis túl erős volt, és emiatt a film szerintem erős közepes lett.

Nyitókép: IIdb.com