„Egy lángot adok, ápold, add tovább…”
Ezen a napon született 1890-ben Kolozsvárott Reményik Sándor költő, a két világháború közötti erdélyi magyar líra kiemelkedő alakja, akinek költészetét 1945 után — jórészt politikai megfontolásokból — évtizedekre száműzték a magyar irodalomból.
Kolozsvár — 2008. augusztus 5.
Költőnk mindig az életet hirdette. Emberileg is nagy tett volt az élete: reménytelenül is csillagokkal népesítette be az erdélyi éjszakákat. Ha nem lesz többé iskolánk című verse több mint illusztráció, egy nép élniakarás-vágyának szimbóluma. „Számot vetett a kisebbségi létezéssel” — olvasható a róla készült világhálós szócikkben, „amely mindig lesz, amíg lesznek államok, amelyekben jelentős számmal élnek más nemzeti hagyományú népek”.
Reményik Sándor 1941. október 24-én hunyt el szülővárosában. Nyugvóhelye a Házsongárdi temető.
„Itt áll a temető tanúnak,
Fejfáin magyar még a szó...
Kicsiny keresztek összesúgnak,
Nesz támad, könnyű, elhaló...”
Ez utóbbi helynek, pontosabban „titkainak” Reményik az 1920. július 6-án íródott Íme, bizonyság (a k.-i temetőben) állított újabb maradandó emléket. A mű megzenésített változatát most Gróf Georgina Zsófia előadásában tesszük közzé.
Fényképezte: Martinek Imre
