Film
Assassin’s Creed
Brasnyó Zoltán
2017.01.16.
LXXII. évf. 2. szám
Miben különbözik ez a film az összes többi számítógépes játék mozis adaptációjától? Nagyobb nevek villannak fel a stáblistán, de a végtermék ettől még sajnos ugyanolyan sekélyes és salakos marad.
Évtizedekkel ezelőtt, a mozi aranykorában egészen meglepő volt, amikor egy Lawrence Olivier vagy Michael Caine kaliberű színművész hozzá nem méltó mozikban bukkant fel. A nézők találgattak, hogy pénztelenség, igénytelenség vagy átverés áll amögött, hogy ünnepelt művészek már-már B kategóriás alkotásokban hakniznak. Az idők azonban változtak, erre pedig nem is ennek az írásnak a címszereplője, az Assassin’s Creed a bizonyíték, hiszen kedvenc taxisofőrünk, dühöngő bikánk vagy akár szarvasvadászunk, Robert De Niro mára családi vígjátékokban és romantikus nyáltengerekben erőlködik, hozzá legkevésbé sem méltó módon.
Michael Fassbender, akit korának egyik legtehetségesebb és legkarizmatikusabb drámai színészeként tartanak számon, ugrál, harcol, mászik, idősíkokban ugrál, kockás hassal „történelmi szuperhősködik” egy annyira középszerű filmben, amelyet még a forgatókönyvíró sem gondolhatott komolyan. Húsz évvel az olyan lelketlen, trashkategóriás videojátékfilmek után, mint amilyen a Mortal Kombat, a Street Fighter, a Max Payne és a Lara Croft is volt, most megjött az Assassin’s Creed. A producerek eleve úgy reklámozták a filmet, mint egy olyan játékadaptációt, amely túlmutat az eredeti alapanyagon, és új szintre emeli a zsánert. Komor, sötét tudományos-fantasztikus világ tárul elénk, melyben az elismert színpadi színészek láttán azonnal feltűnik, hogy már a castingnál túllőttek a célon. Több mint 150 millió dollárba került a mozi, és eleve túl komolyan veszi saját magát.
A XV. századi Spanyolország inkvizícióval megvert korában járunk, vallási dogmák és nyilvános égetések „kereszttüzében”. Fassbender Callum Lynchet alakítja, aki napjaink gonosztevő bűnözője, és aki a halálos ítélet helyett egy középköri spanyol bérgyilkos bőrébe bújhat, egy szupertechnológiai megoldásnak köszönhetően. Ha Shakespeare írja a Mátrixot, ilyesmit hozott volna össze. Fassbender tragikus tekintete, komor fintorai már-már azt sugallják, hogy ez a disztópikus videojáték-mozifilm katyvasz egy valódi dráma. Csak éppen az a gond, hogy a legkevésbé sem az. Hogy miért rossz az Assassin’s Creed, arra valójában egyszerű a válasz: a videojáték rajongói számára a filmben kevés „a valódi tartalom”, alig látható valami a játék lényegéből, a laikusok számára viszont, akik „csak” egy akciófilmet szeretnének megnézni, túlságosan bennfentes.
Callumot Alan Rikkin (Jeremy Irons) menti meg a haláltól, aki egy titokzatos cég még titokzatosabb vezérigazgatója. Lánya, Sophia (Marion Cotillard) a vezető tudós az Abstergo Industriesnél. A lány felügyeli azt a kísérletet, amely a virtuális valóságba küldi a főhőst. Egy speciális eszköz segítségével Callum szert tesz saját őse, Aguilar de Nerha emlékeire. Michael Fassbender karakterének az a feladata, hogy megszerezzen egy ereklyét, mely sok mindenre választ adhat (arra viszont sajnos mégsem, hogy miért kellett ezt a filmet elkészíteni). Nem igazán derül ki, hogy mindaz, amit látunk, miért is történik. Az egész sztori érthetetlen és zavaros, tele van múltbeli, létező (?) titkos kapcsolatokra való utalgatással. Az Abstergo Industriesről elképzelhető, hogy a keresztes lovagok egy ősi szövetségének „utódszervezete”. A főszereplő apja lehet, hogy megölte az anyját...
Nem érdemes belemenni a részletekbe, hiszen azok csak az Assassin’s Creed videojáték-sorozat rajongóinak lehetnek világosak. Ha szigorúan a filmre koncentrálunk, és mint olyat próbáljuk meg a helyére tenni, alaposan belebukunk az egészbe. Lehet, hogy az eredetiben ok és okozat, jelentés és mögöttes tartalom között is óriási különbségek vannak. Mindezt azonban az egyszeri mozinéző nem igazán fogja majd fel. Mintha a Mátrix és a Da Vinci-kód kitagadott szerelemgyereke volna ez a film. Túlzott optimizmusra vall, hogy a készítők képesek voltak elhinni, hogy az egyébként sikert sikerre halmozó eredeti játéksorozat közönsége elég lesz ahhoz, hogy az USA-ban és a tengerentúlon is megtöltse majd a mozikat. Justin Kurzel alkotása leginkább egy olyan reneszánsz festményre emlékeztet, amely a többszörös nagyítás miatt túlságosan pixeles.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
