— Jó néhány év után jöttem rá, hogy nem érdemes a múlton rágódni. Tervezni sem lehet biztonsággal, nem tudhatjuk ugyanis, milyen akadályokkal kell megküzdenünk — mondja a fiatalasszony. — Egyet azonban megfogadtam: nem sírok többet. Ehhez tartom is magam, hiszen könnyekkel semmi sem oldható meg, a bennünk lévő keserűség nem szűnik, legfeljebb ideig–óráig.

Az édesapám már öreglegénynek számított, amikor harminckét évesen megnősült. Az anyám akkor már túl volt egy váláson, az új házasságába egy hároméves kislánnyal meg egy vaskos bankszámlával kezdett bele. Apámnak ötven hold földje és egy gyógynövényszárítója volt. A késztermékeket külföldre — leginkább Olaszországba — szállította. A házasságuk második évfordulóján születtem meg. Igazán szép gyermekkorom volt. A nővéremmel nagyon szerettük egymást, valósággal rajongtam érte, mindig megvédett, kényeztetett. Kissé visszahúzódó volt — talán azért, mert nyúlszájjal született, és ez nem engedte érvényesülni a szépségét. Merthogy gyönyörű, kék szemű, pici orrú kislány volt, és én az ajkát sem találtam visszataszítónak.

Emlékszem, hogy számtalanszor vitték orvoshoz — bel- és külföldön egyaránt. Négy alkalommal műtötték meg, de a veleszületett rendellenességét nem tudták teljesen eltüntetni. Felnőttkoromban tudtam meg, hogy a műtétek felemésztették anyám megtakarított pénzét, nem engedte ugyanis, hogy apám fizesse őket. Apa vállalkozása időközben egyre jobban fejlődött: felszerelt egy kis laboratóriumot is, és — két technológust alkalmazva — krémeket, kozmetikumokat kezdett gyártani a gyógynövényekből. Mire befejeztem a középiskolát, a vállalkozása egy jó hírű kis gyárrá lett. Amikor a továbbtanulásom került szóba, apu a gyógynövényalapú termékek technológiájának tanulmányozása felé terelgetett volna, engem azonban jobban vonzott a pszichológia. Nem állíthatom, hogy engem jobban szeretett. Mindig ügyelt rá, hogy ünnepek alkalmával egyforma ajándékot kapjunk, ám ennek ellenére éreztem, hogy én vagyok a mindene. Anyám esetében fordított volt a helyzet: ő a nővéremet szerette jobban. Vagy talán nem is jobban, hanem másként, állandó lelkiismeret-furdalása volt ugyanis amiatt, hogy ismét férjhez ment, és ezért állandóan igyekezett kárpótolni a nővéremet.

Másodéves egyetemista voltam, amikor az apám váratlanul meghalt. Csak ezután értettem meg sok mindent, amiről addig nem gondolkodtam el: hogy miért állt mindig a pártomra, amikor anyu szidott, hogy miért vitt be valamilyen ürüggyel a gyárba, amikor otthon zűrös volt a helyzet, hogy miért vett a szárnyai alá, amikor anyám háttérbe szorított. Az előállt szituáció miatt abbahagytam az egyetemi tanulmányaimat, és a gyárban kezdtem dolgozni — fizetésért, mindent anyám örökölt ugyanis. Huszonhárom évesen mentem férjhez, és a közös életünket otthon kezdtük, mondván: így közelebb van a munkahelyem, és ha megjön a baba, anyám is többet segíthet majd. Minden rendben volt, a baba azonban nem akart „összejönni”. Háromévi próbálkozás után kaptuk meg a végső, lesújtó diagnózist, miszerint sohasem lehetek anya. Fájt, de nem döngölt földbe a hír. Az viszont igen, hogy a nővérem néhány hónap múlva teherbe esett — a férjemtől! Mindketten kétségbeesetten könyörögtek, hogy bocsássak meg nekik, csak egyetlen alkalommal borultak össze, maguk sem tudják, hogyan történhetett. Nem tudtam megenyhülni, így elváltunk. Megszületett a kislány, és mindössze három hónapos volt, amikor a nővérem felakasztotta magát. Anyám szinte beleőrült a történtekbe, állandó kezelésre szorul, és intézetben él, ezért én gondozom a babát — immár negyedik éve. Időközben azonban kiderült, hogy apám az összes vagyonát rám hagyta — azzal a kitétellel, hogy az a pénz, melyet anyu a házasságba hozott, őt illeti. Annakidején anyám jókora összeggel vesztegette meg az ügyvédet, hogy ez ne derüljön ki…

Látja, az apám már életében tudott mindent, amit én még a halála után sem igazán értek. De nem panaszkodom, örülök a mának, boldoggá tesz a kislány fejlődése, az üzem sikeres működése. Egyelőre mást nem is kérek a sorstól.