Andrea számára a közösség, mondhatni, lételem, mert mindig is ebből merített. A Palics Magyar Művelődési Egyesület ügyvezetőjeként pedig bőven van része pörgésben, szervezésben, adrenalinban. A könyvtári munka, a kutatás és a művelődésszervezés szépen kiegészítik egymást. Andrea azt vallja, közösséget csak közösséggel lehet építeni.

* Mesélj a gyerekkorodról, mi vonzott, mi ragadta meg a figyelmed?

– Már gyermekként is vonzott a könyvek világa, nagyon korán elkezdtem olvasni. Közhelyes megállapítás, hogy az ember az olvasásba menekül. Én nem menekültem, engem inkább megóvott az olvasás. Ez egy biztos hely volt. Tanítani mindig is szerettem volna, akkor még nem úgy fogalmaztam meg, hogy irodalommal akarok foglalkozni, de azt tudtam, hogy a könyvek és a magyar nyelv világában szeretnék mozogni. El is kezdtem szavalni. Ez sokat segített, mert ez egy olyan műfaj, hogy egyedül kell kiállnod, egyedül kell hoznod a formád, ha rontasz, egyedül állsz a színpadon, ez nekem nagyon hasznos volt később az emberekkel való kommunikációban is. Nagyon sokat köszönhetek ennek az időszaknak, és ekkor ismertem meg a művelődési egyesületet is, mert szavalóként befogadott. Akkor még csak a Szederinda népdalkör létezett Palicson. Végigutaztam vele Magyarországot, mert szinte az összes fellépésére elmentem, itt belecsöppentem egy közösségbe.

* Amikor bekerültél ebbe a közösségbe, akkor már érezted, hogy jó lenne ezzel foglalkozni, közösséget építeni, szervezni?

– Őszintén, így konkrétan nem gondolkodtam ezen, mert természetes volt számomra, hogy akkor is a közösségben fogok dolgozni, amikor családom lesz. Magával ragadott ez a világ. Az első népdalkör-találkozók az egyik kórustagnál otthon zajlottak, a nem hivatalos rész, együtt főztünk, összedobtuk, amink volt. Annyira jó érzés, hogy ott áll mögötted egy közösség! Sajnálom, hogy akkor még nem létezett a Palics Magyar Művelődési Egyesület. Akkor még csak a Szederinda népdalkör működött, meg néhány szakosztály. Nem mindenkinek volt rá lehetősége, hogy megismerje őket, ezt a világot. Most a néptánctól kezdve az éneken át a különféle szakosztályokig minden van. Nagyon örülök, hogy részese lehettem annak, hogy megalakuljon ez a művelődési egyesület. Ez 2006-ban történt. Azóta létezik, majd évente adódtak hozzá a szakosztályok. Ma már 150 tagot számlál a Palics Magyar Művelődési Egyesület. 2022-ben kapta meg az épületet, a művelődési házat egy IPA-projektum keretében, előtte mindannyian egy teremben próbáltunk a helyi közösségben. Annak is a sok hátránya mellett előnye is van: sok jó kis helyen is elfér.

* A korszerűen felszerelt, modern, tágas épület nagymértékben megkönnyíti a munkát, és újabb tartalmakra is lehetőséget ad.

– Egyrészről ez így van, másrészről ki kell használni az épületet. Ez folyamatos munkát igényel. Állandóan új tartalmakban kell gondolkodni, de úgy, hogy azok ne versengjenek egymással, megférjenek egymás mellett, hogy elsősorban az egyesületi szakosztályoknak adjunk helyet, de a külsősöknek is, akik hozzánk fordulnak, tudjunk segíteni, például a Mária Rádió is náluk tartotta a szavalóversenyét. Nagyon örülünk az együttműködésnek. Vagy a Vajdasági Magyar Jogászegylet is nálunk tartott konferenciát. Nyitottak vagyunk. Nagyon sok szép termünk van, örülünk, hogy így tudunk működni, de ez folyamatos logisztikát, munkát igényel.

* Hogyan lehet megszólítani a felnőtteket, gyerekeket, hogy eljárjanak a programokra nézőként, résztvevőként? Hogyan lehet kimozdítani az embereket az online térből?

– Ez egy nehéz kérdés. Ezzel mindennap szembesülünk. Az elején egy kicsit hideg volt a nagy épület az embereknek. A helyi közösség épülete a központban található, könnyen megközelíthető, ott ötven emberrel is telt ház van. Nehéz volt ezekbe a méretekbe átköltözni, megszerettetni ezt a helyet. A mai napig sokat kell dolgozni azon, hogy az emberek otthonként tekintsenek rá. Ezért szoktunk lazább programokat is tartani, családi rendezvényeket, évadbúcsúztató volt most élő zenével, kinti és benti programmal. Kellenek a minőségi tartalmak. A Vajdasági Magyar Versmondók Egyesülete is egy csodálatos esttel jött hozzánk, vagy ott van a március 15-ei ünnepség, melyet évek óta közösen szervezünk a ludasiakkal és a hajdújárásiakkal. Ezekben a műsorokban nemcsak versek hangoznak el, hanem tudást is közvetítenek, pluszt kapnak az emberek általuk. Egyre közelebb érezzük magunkhoz a szülőket, a családokat, a résztvevőket. Most már ott tartunk, hogy ők is továbbítják felénk az igényeiket. Ez alapján formáljuk az évadot úgy, hogy minden korosztályt lefedjünk. Ebben nekünk nagyon nagy segítségünk a család, mert ha családi programot szervezünk, ahol gyerekeknek szóló tartalom is van, valamint a szülőknek, nagyszülőknek szánt is, akkor sokkal könnyebben eljönnek az emberek. Rohanó világban élünk, ezért jó, ha olyan eseményeket szervezünk, amelyeken a család minden tagja részt tud venni. De vannak konkrét korosztályoknak szóló programok is.

* A népi kultúra, a hagyományok ápolása mellett más irányzatoknak is teret adtok az igényeknek megfelelően.

– Az igényeket figyeljük. A művelődési háznak nyitottnak kell lennie. Ha a szülőknek az volt a kérésük, hogy legyen gimnasztika, modern tánc, akkor annak is eleget tettünk. Volt olyan, hogy a szülő elhozta a gyereket néptáncra, és közben bemehetett piláteszre. Próbáltuk úgy rendezni, hogy a felnőtteknek is legyen lehetőségük foglalkozni magukkal. Vannak nyelvi kurzusaink is, angol és szerb is, egyidőben házisarok is működött, itt a házi feladatot oldották meg a gyerekek tanító segítségével. Vannak családi estek, borkóstoló, limonádé, pillecukorsütés, ezeket is nagyon szeretik, van olyan, amikor száz ember megfordul nálunk egy nap alatt. A szakosztályainkat is nagyon kedvelik.

* Hány állandó szakosztály működik?

– Húsz–huszonkettő. Most a néptáncszakosztályunk is megújul. Koós Székely Zsófi és a párja fog nálunk oktatni fiatalos energiával. Citeraoktatásunk is van, népi ének, ott a Szederinda népdalkör, van kézimunka-szakosztály – a szomszédban található az Ancora idősek otthona, a kézimunkázóink gyakran szoktak ünnepek előtt átmenni tematikus kézműves-foglalkozást tartani. A gyerekeknek is minden ünnep előtt tartunk foglalkozást. Állandó kézművesszakosztályunk is van gyerekeknek. Gyermeksporttal, tornával is várjuk az érdeklődőket, lehet miből válogatni. A nyár a kollektív szabadságok időszaka, viszont most majdnem minden héten táboroztatunk. Az egyik a nyári napközis tábor. A kiinduló ötlet az volt, hogy azoknak a gyerekeknek is tudjunk minőségi, tartalmas szórakozást nyújtani, akik nem utaznak. Az elején ingyenes volt, utána 200-300 dináros hozzájárulást kértünk a szülőktől, de ebben két uzsonna is benne van. Akadnak olyan visszajárók, akik elsősként voltak nálunk először, és most már nyolcadikosként mint segítők vesznek részt. A Palicsi Színjátszó Grund az idén először színjátszó tábort is szervez. Már toboroz a szeptemberi évadra, itt színművészek fogják a gyerekeket oktatni, akik olyan tudást kapnak, amelyhez a hétköznapi életben nem könnyű hozzájutni. Ez jelenleg a legnépesebb szakosztály. Az idén moderntánc-tábor is lesz. A nyár a táborokról szól.

* Hogyan éled meg ezt az aktív, közösségteremtő életet? Feltételezem, rengeteg mindenre kell figyelni. Lubickolsz ebben a szerepkörben?

– Amikor sikerül egy esemény, akkor már lubickolunk, előtte fuldoklunk. Van egy ötfős önkéntes csapatunk, a szakosztályok alatt állandó ügyeletet tartunk. Hála istennek, sokan járnak hozzánk. Önkénteseink beszélgetnek az emberekkel, így jutunk információkhoz, illetve szerzünk tudomást az igényekről. Nagyon nehéz megtalálni az egyensúlyt, mert akik a művelődésben dolgoznak, azok 99 százalékának van egy állandó munkahelyük, ehhez csatlakozik a művelődés és a család. Ezt nagyon nehéz úgy összeegyeztetni, hogy az ember ne égjen ki, viszont nagy segítség, hogy a kollégákkal úgy lehet elosztani a terhet, hogy mindenkinek annyi jusson, amennyit elbír, és ez ne menjen a szakmája kárára. Nálam jól összeálltak a csillagok, mert könyvekkel, irodalommal, helytörténettel és művelődéssel foglalkozom, ezt nagyon szépen tudjuk ötvözni például a Vermes Lajos-napok keretében. Túl vagyunk egy újságcikk-kiállításon is, mely részben a Szabadkai Városi Könyvtár anyagából készült, de egyúttal egy közösségi megmozdulás, esemény is volt. Egy évet külföldön töltöttem, de onnan is készítettem a műsorkönyvet, küldtem haza. Itthon sokszor bosszankodtam, hogy nemzeti ünnepeken, például március 15-én nem tudtam végignézni a zászlófelvonás közvetítését, mert mi már készítettük elő a termet, vagy mást csináltunk, de amikor Németországban éltem, erre legalább jutott idő. Viszont mégsem tudtam örülni ennek, mert akkor jöttem rá, mennyire jó is volt, amikor nem jutott időm ezeket a dolgokat a televízióban követni.

* Amikor megtapasztaltad a németországi létet, voltak esetleg olyan gondolataid, hogy maradj?

– Amikor az ember megtapasztalja az ottani életszínvonalat, nyilván kecsegtető számára a maradás gondolata, de bennem fel sem merült. Nekem a család, a közösség mindennél fontosabb, és ez nem közhely. Beszéltünk is róla, hogyan lenne jobb, és a racionalitás talán azt sugallta, hogy megéri kint maradni, de minden más ellene szólt.

* Milyen egy átlagos munkanapod? Hogyan lehet egyensúlyt teremteni a két munkahely és a család között?

– Egyrészt a munkatársaimnak köszönhetően tudom fenntartani az egyensúlyt, most már a művelődési házban is összeállt egy kis csapat. Nagy rendezvény esetén mindannyian ott vagyunk, de a napi teendőket fel tudjuk osztani egymás között. Tisztelem is őket, mert ők is a saját családjuktól veszik el az időt. Ha ők nem volnának, egyedül ezt nem tudnám csinálni. Közösséget csak közösséggel lehet építeni. Persze, nehéz időszakok is vannak. Azt pedig, hogy egy-egy szervezés mögött mennyi munka van, csak az látja, aki részese volt. A családnak is elnézőnek kell lennie, vagy legalább el kell fogadnia ezt. Hála istennek, a szüleim és a férjem is nagyon támogatnak. A könyvtár a másik szerelem. Palics története már régóta érdekel, és ilyen szempontból a legjobb közegbe kerültem. Készítettem már kiállítást a nyári színpad jubileumára, sikerült együttműködést kialakítani a Magyar Tudományos Akadémiával, mi is egy megállója lettünk a Magyar Tudomány Éve rendezvénysorozatnak. Nagyon vonzanak az értékek, legyenek azok kulturálisak vagy olyanok, amelyekkel nap mint nap találkozunk, és talán csak úgy elmegyünk mellettük. Ez leginkább akkor tudatosult bennem, amikor nászúton voltunk Rómában, és arról beszélgettünk, milyen lehet az olasz gyerekeknek vagy azoknak, akik mindennap itt ébrednek, és elmennek e csodálatos építmények mellett. Összenéztünk, és rájöttünk, hogy nekünk is van egy városházánk, mi is elsétálunk mellette, miközben annyi csodálatos történet van, melyet ki kellene bontani, meg kellene ismertetni. Az egyik ilyen – és nagyon örülök, hogy megindult – a Procult Egyesület által éltre hívott Vermes Lajos-napok. Olyan visszajelzéseket kaptunk, hogy nagyon jó lenne, ha a tankönyvekbe is bekerülne, hogy itt bizony sportközpont létezett az 1880-as években, és tizenhat évvel a modern kori olimpiai játékok előtt itt már sportjátékokat szerveztek. A közösség, a sport, a kulturális örökség és a gazdaság egyébként egy egészet alkot, és ha ezeket fejleszti az ember, akkor az összes egyszerre fejlődik. Jó példa erre, hogy ebben az időszakban épült a Vigadó, a víztorony, ezek mind közösségi épületek voltak. Nagyon jó erre újra és újra rácsodálkozni.

* Hogyan fér meg egymás mellett a könyvtári munka nyugalma és a művelődési egyesület pörgése?

– Októberben ünnepeljük a könyvtár születésnapját, ilyenkor rengeteg a program. Gondolkodni kell, hogy milyen írókat hívjunk meg, milyen programokat szervezzünk. A könyvtár négynyelvű, ezért az események is négynyelvűek. Maga a kutatás és az előkészület a nyugalmasabb időszak, ilyenkor az ember régi újságokat lapozgat, ez egy teljesen más világ. A könyvtárban tanultam meg igazán – illetve még most is tanulom – felfedezni az összefüggéseket, belemélyedni a munkába, kutatni, kitartónak lenni. A Kosztolányi-kutatás kapcsán a műemlékvédelmi intézet segítségét is kértük, és olyasmit is sikerült megtudni, ami talán csak két mondat egy pici cikkben, de fontos újdonság a Kosztolányi-kutatásban. Az ilyen csodálatos pillanatok megélésének helyszíne a könyvtár, hiszen igen gazdag anyaga van. Nagy szerencse, hogy Szabadkán többen is igyekeznek ezeket az érdekességeket előásni és bemutatni, például Patyi Szilárd, Morvai-Rácz Richárd vagy Baráth Gábor Gergely. Az intézmények is csodálatos programokat szerveznek, így alkot ez egy egészet. Azt a fajta nyugalmat, elmélyülést, amelyet a művelődési élet szervezése során nem tudok elérni, megkapom a könyvtári, a kutatói munka közben. A művelődésben a közösség a legszebb, gyönyörű pillanatokat adott már az életemben. A könyvtárat pedig azért szeretem, mert itt megtapasztalhatom a kutatás csodáját. Sosem tudok csak a kutatás miatt olvasni, hanem a lelkemnek olvasok.

* Most Szabadka Városa elismerésben részesített, Dr. Bodrogvári Ferenc-díjat vehettél át. Hogyan éled meg?

– Nagyon meglepett. Külön jelentőséget ad a díjnak, hogy a nagymamám és Bodrogvári Ferenc ismerték egymást. Bejárt hozzánk, házi vendég volt a megboldogult nagymamámnál. Egy évben is születtek. Nagymamám mindig szuperlatívuszokban beszélt a tudásáról és arról, hogy mennyire segítőkész. Nekem ez a díj annak is az elismerése, hogy valaki próbál a közösségnek segíteni a munkájával, és közben ember marad. Nagyon nagy megtiszteltetés, hogy megkaptam. És arra sarkall, hogy még jobban végezzem a munkámat. Tehát megtiszteltetés és motiváció is egyszerre.