home 2024. március 28., Gedeon napja
Online előfizetés
„Annyi ajándékot kaptam!”
Fehér Márta
2019.04.13.
LXXIV. évf. 15. szám
„Annyi ajándékot kaptam!”

Eperjes Károly Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja osztotta meg hitvallását a hívekkel a kelebiai templomban.

Pap nagybácsik, hívő katolikus, pedagógus szülők körében nőtt fel, hiszi és vallja, hogy van Isten, viszont fiatalként még azt gondolta, létezik liberális keresztény — mesélte, és rögtön hozzátette, ilyen nincs, ez tévhit volt részéről. Határokról, hitről és színészetről beszélgettünk a két előadása közötti szünetben.

* Jó sokat késett, és ki tudja, mikor ért volna ide, ha autóval kivárja a magyar—szerb határon kialakult sort, és nem jön át gyalog. Előtte három napot Međugorjéban töltött, onnan ment haza Budapestre tegnap, aztán ma reggel újra a határőrület. Mire gondolt közben? Megviselte? 

— Amikor átlépek a határon, akkor akár itt, akár Burgenlandnál, akár Erdélynél vagy másfelé, mindig az jut eszembe, hogy még mindig otthon vagyok. És hogy milyen szamárság, milyen nehézség ez oda-vissza, mindenkinek. Van egy schengeni könnyebbség, de nem ez a lényeg. Az igazi határ bennünk van. Vagy kívül. Az a kérdés, hogy ezt hová helyezzük. Ha az ember egyetemes értékrend szerint próbál élni, akkor határtalanul szeret másokat is. 

* Ez így most nagyon egyszerűen hangzik. Megcsinálni is ennyire egyszerű? 

— Dolgozni kell érte! Más lehetősége nincs az emberiségnek. Mindenki, aki az egyetemes értékrend szerint cselekszik, az nem a határokat keresi, hanem megpróbál az Isten szemével, a maga gyarló eszközeivel határtalanul szeretni. Persze nem könnyű, de igyekezni kell. 

* Önt papnak szánták a szülei? 

— Én voltam a szüleim elsőszülött fia, és egy gyönyörű katolikus hagyomány, hogy az elsőszülött fiút keresztelőkor felajánlják, hogy vidd Uram, ha akarod. A javát, merthogy az az első — szokták erre mondani népiesen. Hogy második lesz-e, azt nem tudjuk, de az első a tied, Uram. Viszont ennyi volt, kényszermegoldások nem léteztek a szüleim részéről. 


Szalai Attila felvételei

* Akkor ez az ön döntése, hogy végül mégsem lett pap? 

— Amikor kamaszkoromban fontolgattam, hogy melyik út az igazi számomra, a házasélet vagy az Istennel való, cölibátusban töltött élet, láttam, hogy a Jóisten milyen szépnek teremtette a másik nemet, és éreztem, ebből balhé lesz! Úgyhogy nem mentem papnak. De Thalia papja lettem! És így talán — ahogy egy barátom mondja — több embert tudok a Jóistenhez vezetni, mint papként. Amit én nehezen hiszek, de ő ilyet mondott, hogy tőlem nem várják ezeket a gondolatokat, tanúságtételeket, és mégis… 

* Minek a hatására lett végül színész? 

— Például annak, hogy találtam egy csodálatos tanárt! Montágh Imre, nagy logopédusunk — Isten nyugtassa — ajánlotta a pályát, és neki elhittem. Pedig annyian mondták, hogy nekem ez való, ám senkinek nem hittem el, de neki igen. Onnantól kezdve csak színész szerettem volna lenni. A futballt is abbahagytam — addig a Videoton tartalékcsapatában játszottam. Szegény nagyanyám mindig ezért imádkozott, hogy Jézus, Mária, világosítsd meg elméjét, elég furcsa gyerek lehettem! Átfutott az agyamon, és leért a szívembe, hogy ezeket a talentumokat nekem majd tehetséggé kell érlelni. Nagy felelősség a Jóistentől kapott talentumok jó megélése! 

* A magyar film jól megéli ezeket a talentumokat? 

— A film — és nemcsak a magyar — most már inkább ipar, ahogyan sajnos a foci is, meg minden egyéb. Örülni kell annak, amikor nem ipari terméket kap az ember, hanem jó focit meg jó filmet vagy jó színházat. Most mindenféle trendek uralják a világot, de ez előbb-utóbb bedől. Ez nem mehet tovább, mert az emberiség elpusztítja magát. Ahogy Elvira mondja a Tartuffe-ben: az önszeretet önmagát is becsapja. Negatív szándék negatív módon végrehajtva — előbb-utóbb bekövetkezik… Előbb persze lesz egy nagy kataklizma, aztán jön a katarzis. Ha nem kell egyből a katarzis, akkor előbb kataklizma lesz! 

* Van a színésznek választási lehetősége? Vagy ahhoz már név is kell? 

— Ezt mások is felteszik, hogy egy bizonyos teljesítménnyel könnyebb, válogathat az ember. Lehet, hogy így van. Én előtte is ilyen voltam! Érték mentén döntöttem, legalábbis igyekeztem. Amikor kapkodva döntöttem, mindig ráfáztam vagy megbántam később. Talán két film volt, melyet nem kellett volna elvállalnom, meg egy színházi szerep, az biztos.

* Miért nem?

— Ha elmondanám, kiderülne, hogy melyek voltak ezek, és senkit nem akarok megbántani. Tudja, az ördög mindig csinos volt, de soha nem volt olyan csinos, mint most. Az öntörvényű szellemi fitogtatások egy értelmiségi körnek élvezeti cikkek. Én nem szeretnék értelmiségi lenni, én harmonikus szeretnék lenni, és nem az értelmiséginek akarok megfelelni. Nem szeretnék a szívemtől elszakadva, csak aggyal, racionalizmussal meg relativizmussal — főleg relativizmussal létrehozni valamit. Nem, egyetemesen szeretnék létrehozni valamit. De amikor az ember munka közben rájön, hogy Shakespeare-t áthülyítik, vagy Molière-t, akkor ottan belül nagy küzdések vannak… Amikor okosabb akar lenni valaki Shakespeare-nél vagy Molière-nél vagy Csehovnál, Goldoninál, és folytathatnám. Álljon már meg a világ! 

* Van, akik azt mondják, ez a konzervativizmus.

— Akkor én konzervatív vagyok! De ez nem konzervativizmus, hanem egyetemesség. Szeretik ezt a jelzőt, a konzervatívat ráhúzni azokra, akik próbálnak egyetemesen élni, gondolkodni, érezni. Ez mindig is így volt, de ennyire elfajultan, mint most, talán soha a világban. Most dúl a relativizmus, mely azt mondja, hogy mindenkinek igaza van, tehát mindenki egy isten. Márpedig az Isten azt mondta, hogy én vagyok az út, az igazság és az élet. Ezek hamis utak. Ha mindenkinek igaza van, az a káosz. Ezt lehet látni színpadon, filmen, iskolában, egyetemen, családban, újságban, tévében. Nagy baj van, szerintem soha nem volt ilyen baj, szellemi probléma a világban, mint most. De hát ezt a Jóisten tudja, nem kell nekünk panaszkodni, hanem tenni kell a jót, mert, ugye, amikor eljön az Emberfia, vajon talál-e hitet a földön? Tenni kell a jót, legalább azoknak, akik ebben a csinos ördögi világban még mindig bírják erővel, hogy az egyetemes igazság, a jóság és a szépség mellé tegyék le a voksukat, ahogyan József Attila írja, pontosan, szépen… Ez a fontos. 

* Az előadásában azt mondta, kétszer is a pokol kapujába került. Ezt a drogproblémáira értette?

— Ez a ’90-es évek elején történt, elhittem a „művészvilág” blöffjét, hogy az ember jobban el tud játszani egy drogost, ha kipróbálja. Majdnem baj lett belőle… Ezek szerint nem tud eljátszani egy gyilkost, ha nem gyilkol? Nem tud eljátszani egy homoszexuálist, ha nem próbálja ki? Egy papot, ha nem pap? Egy királyt, ha nem király? Ez nem így van! Embert kell játszani. A megtapasztaló élet az nem egyenlő a szemlélődővel. A szemlélődő az jót, rosszat szemlél, de csak jót akar megtapasztalni. A megtapasztaló pedig jót, rosszat meg akar próbálni. Mindent tudni kell! Pedig nem, és nem is lehet. Mindent szemlélni kell, és jól megélni. Ez fontosabb.

* Van-e olyan egy ennyire hatalmas életművel a háta mögött, hogy kedvenc szerep?

— Talán a legnépszerűbb a Csapd le csacsi!, a 6:3 vagy A legényanya. De a legfontosabb talán A Hídember, nem csak a nemzetközi díja miatt, szakmailag a legtöbbre értékelt pedig az Eldorádó, ez az első európai filmdíjas alkotásunk is. Nekem a filmek közül az első Bereményi-mű, A tanítványok áll legközelebb a szívemhez. Akárhányszor nézem, mindig az az érzésem, hogy azt nem tudom jobban eljátszani. Más munkákban találok olyat, itt-ott-amott, amit lehet, hogy most máshogy csinálnék. Még A Hídemberben is van egy ilyen jelenet. Ahogy ott játszom, az nem rossz, hiszen közösen ókumláltuk ki Gézával, ám én még bátrabban csináltam volna, a Széchenyi fiatal korában való világfit még olyanabbra szerettem volna csinálni, de ő attól tartott, hogy ez gúny lesz, sok lesz, holott játékosan blöffös lett volna. Amikor vége lett az egész filmnek, azt mondta, hogy úgy kellett volna, ahogyan én szerettem volna. De van ilyen az Eldorádóban is: Leszünk mi még gazdagok, Sanyi bácsi — és ott van egy olyan mondatom, hogy naná, ahhoz tettem egy gesztust, pedig ha nem teszem, az erősebb lett volna. 

* Megnézem ilyen szemmel is az Eldorádót! Van még szerepálma?

— Nem is volt! Akadt olyan, amit szívesen eljátszanék vagy eljátszottam volna, de szerepálmom soha nem volt. Morus Szent Tamást, Néri Szent Fülöpöt eljátszhattam! Magát Molière-t is! Hát ki vagyok én?! Széchenyit eljátszhattam! És akkor még nem beszéltem a hétköznapiember-szerepekről: Tuttiról a 6:3-ban vagy éppenséggel Sanyi bácsiról az Eldorádóban! Vagy most egy papot játszom Szabó István Zárójelentés című filmjében. Annyi szép szerep! Annyi ajándékot kaptam!

Képgaléria
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..