Csodás, egyúttal semmi eddigihez nem hasonlítható élményben volt részem, amikor megtekintettem az egyórás mesejátékot. A fény- és árnyjátékkal tűzdelt, szépen felépített és szinte profi módon előadott produkció — és hiszem, hogy ezzel nem vagyok egyedül — könnyeket csalt a szemembe. Na nem a mese mondanivalója indította el bennem ezt az érzésáradatot, hanem maga a tény, hogy hallássérült gyermekek és fiatalok együttes munkájából született meg ez a már-már tökéletes előadás. A hiba — ha volt is benne — a kíváncsi közönség szeme előtt láthatatlan, észrevétlen maradt. Minden olyan gördülékenyen ment, olyan könnyedén játszották a gyerekek a szerepüket, hogy aki nem tudta ezekről a fiatalokról, hogy nem hallanak, és beszélni sem igazán tudnak, azt hihette, egy profi színjátszó csoport előadását látta. De mindannyiunk tudatában és szívében ott volt: ezek a gyermekek különös bánásmódot igényelnek. És meg is kapják azt tanáraiktól, nevelőiktől.

A színdarabot Branislav Trifković, a szabadkai Gyermekszínház művésze rendezte, aki nyolc hónapon keresztül dolgozott együtt a huszonhárom hallássérült diákkal. Elmondta: nagy öröm számára, hogy ezt a maga nemében egyedülállónak számító produkciót sikerült színpadra vinni, hiszen a gyermekek eltökéltsége, kitartása és játszani, szerepelni vágyása óriási volt. Könnyű volt velük dolgozni, mert mindenáron meg akartak felelni az elvárásoknak, és megmutatni önmagukat — ezúttal a nagyközönség előtt is. Külön megköszönte munkatársainak a közreműködést, és a szabadkai Népszínháznak, hogy a csapat rendelkezésére bocsátotta a Jadran Színpadot.

Az előadás négy kislányról szól, aki irigy egy szép, okos leányzóra. Nem ismerik azonban a sorsát, nem tudják, milyen nehéz sorban él korán elveszített édesanyja nélkül. Erről tudomást szerezvén maguk közé fogadják, szívükben nem marad az irigységnek még csak a szikrája sem. Szép történet, melyet narrátor mesél az előadás idején, miközben egy hátulról megvilágított vászon mögül a fellépő diákok egyike jelbeszéddel fordítja a hallottakat. Csak a sziluettje látszik, ettől még meghatóbb, érdekesebb az egész darab...

A fényeknek és az árnyékoknak, a fényvisszaverő színeknek, a méretes báboknak és a kiegészítőknek jelentős szerep jut a darabban. Ezeket mind a gyermekek keltik életre, egyszersmind ők maguk is szerepelnek egy-egy jelenet erejéig a színpadon. Van itt tánc, focimeccs, párnacsata... Olyan különös technikai megoldások tarkítják az előadást, mint a vízben úszkáló, sokszínű, apró mértani alakzat kinagyított mozgóképe, amely az álmot, a képzeletet formálja meg. Hasonlóképpen sokatmondó és módfelett érdekes mozzanata a színdarabnak, amikor a koromsötét színpadon szólótáncot jár egy fiú, kinek csak az inggallérja és a kézelője fehérlik — ehhez is különleges fényeffektust használtak.

Száz szónak is egy a vége: csodás és lélekemelő előadás volt, amilyenre még nem volt példa a térségünkben. Hiszen iskolás gyermekekről van szó, akik ráadásul hallássérültek, nem pedig egy profi színtársulatról. És mégis: mintha megnyílt volna az ég, hogy be tudja fogadni mindazt a lelkesedést és szívbemarkoló érzést, amelyet ez az előadás ébresztett a közönségben.

A vastaps elmaradhatatlan zajában a fellépők örömtáncot jártak a színpadon, velük táncoltak a tanáraik is. Szívmelengető volt érezni és befogadni mindazt a feltétel nélküli szeretetet, amelyet tőlük kaptunk azon a május 12-ei estén. Köszönjük!