home 2024. március 29., Auguszta napja
Online előfizetés
Amiről nincs statisztika
Perisity Irma
2019.10.31.
LXXIV. évf. 43. szám
Amiről nincs statisztika

Be nem gyógyult sebek szakadnak fel az alig hatvanon túli asszony lelkében, miközben mesél. Amikor telefonon időpontot egyeztettünk, hangsúlyozta, hogy nem politikus, nem történész, nem is szociológus, egy egyszerű polgár, akinek a családja olyan árat fizetett egy értelmetlen háborúban, amelyről nem szól a hivatalos statisztika.

— Közvetlenül az események átélése után úgy gondoltam, az idő majd teszi a dolgát, tompítja a fájdalmat, elnémítja a felelet nélküli kérdéseket, de minderre hiába vártunk — mondja, miközben újabb cigarettára gyújt. — Biztosan rengetegen vagyunk, akiknek életét a polgárháború alapjaiban rázta meg, de erről a lojális polgárnak nem szabad beszélnie, pontosabban: senki sem vállalja a felelősséget széthullott családok, a szerencsétlenül járt, névtelen tartalékos katonák, erőszakkal harcvonalba állított fiatalok sorsáért. Én sem a vétkesek megbüntetését követelem, hiszen tudom, ez halva született ötlet. De szólni kell arról, ami a ’90-es években átviharzott felettünk, ami szétzilálta az országot, melyet valamennyien inkább éreztünk otthonnak, mint a mostanit. A félreértés elkerülése érdekében hangsúlyozom: szerb családból származom, északra véletlenül kerültem. A középiskola befejezése után itt nem kellett felvételizni az egyetemre, hát itt fejeztem be a közgazdasági tanulmányaimat, találtam meg a páromat, raktam fészket és szültem két gyereket. Idevalósinak tartom magam, hibátlanul beszélve a környezet mindkét nyelvét.

A szüleim gyári munkások voltak, utánam négy évvel pedig megszülettek az iker öcséim. Igaz, hogy a szerb családokban elsősorban a fiú gyerekeket iskoláztatják, de az apám azt mondta, rám bátran számíthat. Annyira bízott bennem, hogy sosem lányomnak, hanem mindig fiamnak szólított. Az egyetem befejezése után azonnal férjhez mentem, érkeztek a gyerekek, és annyira beilleszkedtem a környezetbe, hogy szinte elfelejtettem, honnan jöttem. Napközisek voltak a gyerekeim, amikor megkezdődött az ország széthullása. Ismerve a szülővárosom lakosainak mentalitását, meg voltam győződve róla, hogy ott sosem lesznek nemzeti alapon zavargások. Az egyik öcsém a helyi községházán dolgozott, így a vihar őt egy nagyon szem előtt levő munkahelyen érte. A felesége a kétéves kislányukkal hozzánk menekült, a család többi tagja viszont otthon maradt — a szüleim sem akarták elhagyni az otthonukat. Veszélyes, nehezen járható utakon küldtünk nekik hetente csomagot, melyet hol megkaptak, hol nem. A háború előtt a kisvárosnak kb. 6000 lakosa volt, három nemzetiségből. Valamennyien együtt nőttünk fel, egy iskolába jártunk, együtt ültük meg vallási ünnepeinket. Így történhetett meg, hogy a három nemzetiségből — hivatalos helyen összeállított jegyzék alapján — három harci osztagot hoztak létre, melyek elsősorban a városra ügyeltek, meg egymásra. Persze, erről egyetlen hivatalos jelentés sem szólt, a kisváros számos halottját sem mutatta ki egyetlen statisztika sem, de ez nem is volt fontos senkinek. Az emberek egymásra vigyáztak, okosan, hogy senkinek se essen bántódása. Egy támadás alkalmával az öcsém a Száva-parton levő csónakházban kutatott egy állítólagosan eldugott fegyvercsomag után, amikor akna robbant a faházban. Több mint hetven, szilánk okozta sebet kapott, a robbanás szétroncsolta az arcát és elvitte a látását. Tilos volt a légi közlekedés, így a helikopter szóba sem jöhetett, az út pedig, melyen autó mehetett volna, annyira hepehupás volt, hogy azt sem merték használni, így a mintegy 10 kilométer hosszú távon a társai cipelték, hogy utána Belgrádba szállíthassák. A látását már nem lehetett megmenteni.

Az egész család összetört, de én igyekeztem kiutat találni, így jutottam el a híres oroszországi szemklinikáig. Elvállalták a műtétet, de meg kellett várni, hogy az öcsém szállítható állapotba kerüljön. A műtét és az ott-tartózkodás kb. 8000 márkába került, de ezt az összeget a család nem tudta előteremteni. Szülővárosunk helyi rádiója felhívással fordult a lakossághoz, és a műtéthez szükséges pénz három nap alatt összegyűlt. Családi ereklyeként őrzöm azt a listát, amelyen apám név szerint feljegyezte, ki mennyivel járult hozzá az akcióhoz. Mindezt azért, hogy ha „csendesül” a helyzet, vissza tudja adni. Közben az élet megy a maga útján: az öcsém világtalan, a felesége az átéltek miatt egy ideig sokat ivott, a lányuk befejezte ugyan az egyetemet, de kábítószerezni kezdett, férjhez ment, majd gyorsan el is váltak. Az én családom becsületes munkáscsalád volt, a szüleim mindig azt mondták: nem vagyunk gazdagok, a becsületünkön kívül más vagyonunk nincs, hát vigyázzunk rá. Időnként, ha találkozunk, az öcsém megkérdezi — inkább csak önmagától —, miért volt az esztelen öldöklés, a gyűlöletszítás, hiszen mindannyian vesztesek vagyunk. Azon a néhány ezren kívül, akik mások szerencsétlenségéből profitáltak. De a hivatalos statisztika ezt úgysem jegyzi.


A nyitókép illusztráció (Pixabay.com)

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..