Az Úr kiválasztotta népét, és elkísérte a sivatagi vándorlása során, egész életén át — állapította meg Ferenc pápa a rózsafüzér királynője ünnepén a Szent Márta-házban bemutatott szentmisén. Utalt az első olvasmány szavaira, melyben Szent Pál a galatákhoz írt levelében visszaemlékezik életére, és nem rejti véka alá bűneit.
Amit Isten népével tett, azt mindnyájunkkal teszi. „Miért épp minket választott ki az Úr annyi ember közül? Én keresztény vagyok, az a másik pedig még soha nem is hallott Jézus Krisztusról.” — Ez a kegyelem műve — válaszolta a pápa. A szeretet kegyelméé. Emlékezzünk tehát életünk konkrét valóságára, eddigi életünk múltban megtörtént eseményeire, mint ahogyan azt Pál apostol is megtette, aki megvallotta, hogy kegyetlenül üldözte az egyházat és annak tagjait, az őskeresztényeket. Nem azt mondta, hogy „jó vagyok, ennek és ennek a fia, nemesi származású vagyok”. Nem. Pál ezt mondta: „üldöztem Isten egyházát”, rossz voltam. Pál visszaemlékezik múltjára és a kezdetre, még ha azt akkor nem is pozitív erkölcsi dolgok jellemezték. Ezáltal szembenéz a múltjával és annak visszásságával.
Ez a szokás, hogy visszaemlékezzünk életünkre, nincs nagyon elterjedve köreinkben — folytatta homíliáját a pápa. — Elfelejtjük a dolgokat, a pillanatban élünk, és elfelejtjük a történelmet is. Mindnyájunknak van egy története: a kegyelem, a bűn, az előrehaladás történte, annyi minden, ami jó keresztény erkölccsel Isten irányába mutat, és amin egyértelműen látszik a megjobbodás. Jót tesz, ha imádkozunk történetünkre emlékezve. Pál ezt teszi, amikor elmeséli életének egy részét, de ezt mondja: „Az Úr kiválasztott engem! Az Úr meghívott engem! Az Úr üdvözített engem! Ő volt az útitársam.” Szent Pál megemlíti mindazt, ami a jobbá válás pillanata után megtörtént vele, ezzel mintegy erőt kapva a továbbhaladásra a keresztény életben.
Visszaemlékezni életünkre annyit tesz, hogy dicsőítjük Istent. Emlékezzünk vissza bűneinkre, melyektől az Úr megszabadított bennünket, és dicsőítsük Istent. Pál azt mondja, hogy csak két dologgal dicsekszik: bűneivel és a keresztre feszített Krisztus kegyelmével. Pál visszaemlékezett bűneire, és így dicsekedett: „Bűnös voltam, de a Keresztre Feszített Krisztus üdvözített engem” — és Krisztussal dicsekedett, nem magával. Ez volt Pál emlékezete. Ezt kell mindnyájunknak tennünk Jézus kérésére.
Jézus ezt mondja Mártának (Lk 10,38—42): „Sok mindenre gondod van, és sok mindennel törődsz, pedig csak egy a szükséges. Mária a jobbik részt választotta.” Eszerint hallgatni kell az Úrra, és emlékeznünk kell. Nem lehet úgy imádkozni mindennap, mintha nem lenne történetünk. Mindnyájunknak van története. És ezzel a történettel a szívünkben menjünk imádkozni, mint az evangéliumi szakasz Máriája. De gyakran elfelejtjük ezt a történetet, mint Márta is, akinek figyelmét elvonta a házi munka, a hétköznapok gondja.
Istennel való kapcsolatunk nem a keresztség napján kezdődik: akkor pecsételődik meg. Akkor kezdődik, amikor Isten öröktől fogva kiválasztott bennünket. Isten szívében kezdődik kapcsolatunk. Már akkor megkezdődött, amikor még rosszak voltunk, de mindenkor benne volt Isten tervében, hogy majd megtérünk, és jókká válunk.
Emlékezzünk arra, hogy Isten kiválasztott bennünket. Emlékezzünk a vele való szövetségre. Tiszteletben tartottuk, vagy sem ezt a szövetséget? Ha nem, akkor még bűnösök vagyunk, és emlékeznünk kell Isten ígéretére, melyben soha nem csalatkozunk, mely a mi reménységünk. Ez az igazi imádság — mondta a pápa. Homíliáját végül azzal a felhívással zárta, hogy imádkozzuk el a 138. (139.) zsoltárt: „Uram, te megvizsgálsz, és ismersz engem. Tudod, ha leülök, vagy ha felállok, messziről is észreveszed szándékomat. Szemmel tartod járásomat és pihenésemet.” Ezt imádkozzuk — mondta Ferenc pápa. — Imádkozzunk, és emlékezzünk történetünkre Isten színe előtt. Mert történetünk Isten irántunk való szeretetének története.
