Amikor az áldásból is elég
Perisity Irma
2021.09.10.
LXXVI. évf. 36. szám
Amikor az áldásból is elég

Egy kétségbeesett, erejét vesztő édesanya a beszélgetőtársam, aki már megtette életútja jelentős részét. A megélt megpróbáltatások véleménye szerint nem ingatták meg hitét. Mindent úgy fogadott el, mint sorsszerű, megváltoztathatatlan eseményt, és talán ez segítette abban, hogy mind ez idáig becsülettel szolgálja családja, pontosabban gyermekei igényeit. De most úgy érzi, az ereje lassan elhagyja. Mert sokszor az áldásból is elég — mondja szomorúan.

— Tudja, vannak emberek, akik bármihez nyúlnak, mindig szerencsés fogásuk lesz, míg mások bárhogy is igyekeznek, nem tudják eltalálni a lényeget — összegzi tömören élettapasztalatát az asszony, miközben fáradt mozdulattal simítja el homlokáról az ősz hajtincset. — Elmentem a templomba, mielőtt idejöttem, és kértem az istent, ne vegye tőlem zokon, hogy nyilvánosan kritizálom, de úgy érzem, meg kell osztanom embertársaimmal a tapasztalatomat, ami nem nagyon illik katolikus hitünk tanításához. Középosztálybeli munkáscsaládból származom, három lányuk volt a szüleimnek, én voltam a lefiatalabb. De azt mondják, a legelevenebb, legéletképesebb. Az emlékeim szerint már gyermekkoromban megküzdöttem minden problémával, mindig megtaláltam az utat, hogy mindenki jól érezze magát a közelemben. Hármunk közül csak én fejeztem be főiskolát, a nővéreim szakmát tanultak. Zimonyban végeztem ápolónővérként, és nem volt nehéz állást kapnom. Férjhez is elsőként mentem, a párom jóval idősebb volt nálam.

Neki nem volt testvére, az apja magánvállalkozó volt, épületasztalosi elemeket gyártott, szerelt. Anyósomék segítettek anyagilag, és hamar felépült az emeletes családi házunk, melybe legalább három gyereket terveztünk. Anyósomék és a férjem is rendkívül vallásosak voltak, szerintük a családban a gyermek áldás. A férjem csak azért maradt egyedül, mert anyósom nem szülhetett több gyereket. Nekünk két fiunk és egy lányunk lett, mind a hármukat felneveltük. Csak a lányomnak van egyetemi végzettsége, a fiaim mesterek. Becsületes, szorgalmas férfiak, egy kissé visszafogottak, de jó emberek. Az idősebb fiam sehogyan sem talált párt magának, így belenyugodtunk, hogy sosem nősül meg. A lányunk férjhez ment, Futakon élnek. Sajnos nem lehet családjuk. A legfiatalabb fiunk nagyon szorgalmas volt, és nagyon ragaszkodott az apjához. Így nem csoda, hogy az apja szakmáját választotta, és végezte is remekül. Alig jött vissza a katonaságból, azonnal dolgozni kezdett az apjával. Ám amikor egy emeletes épület szerkezetét csinálták, leesett az állványról, és olyan fejsérülést szenvedett, amely kihatott a mentális egészségére. Lelassult a gondolkodása, határozatlan lett a fellépése. Azt hittük, ő sem nősül meg. De tévedtünk. Ahogy idősödött, egyre inkább a vallás felé fordult, és minden hétvégén kolostorokat látogatott, kegyhelyekre járt. Egy ilyen kiránduláson ismerkedett meg egy lánnyal, aki hasonló helyzetben volt. Tizennégy éves korában egy közúti baleset során agysérülést szenvedett, melynek következtében megállt a szellemi fejlődése. Fizikailag teljesen fejlett, rendkívül szép lány, de mentálisan olyan, mint egy tizenéves gyerek. Egymásba szerettek — és a vége házasság lett, habár mi és a lány szülei is mindent megtettünk, hogy megértsék: a házasság nem játék.

Itt maradtak nálunk, a menyem is elhelyezkedett, kereskedői segédmunkás lett. A szülei korrekt, ismert emberek a saját városukban, a menyem tragédiáját sokan ismerték. És csodálták a gyerekek bátorságát, amikor három év házasság után a menyem teherbe esett. Gond nélkül megszülte az első unokát, egy egészséges, életerős, pici „férfit”, akit az egész család imádott. De a gyermek teljes gondozása az én feladatom volt, a menyemre semmit sem bízhattunk, és a fiamra sem. Négyéves volt az unokám, amikor a menyem ismét terhes lett. Az anyja és én sokat beszélgettünk vele, próbáltuk elmagyarázni, hogy a gyermeknevelés nem egyszerű. Újra szült egy egészséges kislegényt, aki most hároméves. Persze, a babagondozás, a háztartás vezetése, a bevásárlás, a takarítás, szóval minden az én feladatom továbbra is. Összeomlottam, amikor közölték velem, hogy a menyem ismét terhes. Könyörögtünk nekik, szakítsa meg a terhességet, de ők ezt halálos bűnnek tartják, számításba sem jöhetett. Néhány nappal ezelőtt megjött a kislány, császármetszéssel született, de egészséges, és minden a legnagyobb rendben van. Imádom az unokáimat, habár valósággal belebetegszem abba a gondolatba, hogy mi lesz velük, ha én már nem leszek. Hiszen én lassan már a hetvenedik évemet taposom. A nászasszonyom a beteg férjét ápolja, és az elvált, idősebb lánya kislányát neveli, ő sem tud segíteni. Ahhoz is hiába fordultam, aki az áldásokat osztja, így nem maradt más hátra, mint a keserű felismerés: sok esetben az áldás is teher lehet. Még akkor is, ha szó nélkül csináljuk, amit a sors ránk ró.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Sorsok, Emberek rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..