Eme füstös kis kocsma szegletében üldögélt egy férfi, szótlanul kortyolgatta sörét, nem is sejtve, hogy milyen nagy szerepe volt a huszadik század történelmének formálásában. A sörbári faszéken vele együtt pihent számos anekdotája, melyről szívesen mesélt volna, de nem kérdezte senki; olykor pedig felpattant, és szalutált I. Ferenc József osztrák császár és magyar király falon függő portréja előtt. A képre már csak hősünk figyelt, meg a legyek, melyek rendszeresen a kaiser bajuszára piszkítottak. Így ült egymagában ez a sokat megélt derék katona, kinek neve felől egy mámoros pillanatában alkalmi ivócimborája érdeklődött. Ő szerényen csak ennyit mondott: Svejk vagyok... Őt, a derék cseh katonát küldték ki az első nagy világégés idején a harctérre. Lévén, hogy odaát is voltak fegyverek, az első világháború az említett fiatalember, valamint az Osztrák—Magyar Monarchia nagy győzelme nélkül ért véget. Túlélte az őrületet, mégis csüggedten bolyongott Prága utcáin.

Már többen megpróbáltak a szerencsétlen flótás, Svejk bőrébe bújni, de ez eddig Mikó István színművésznek sikerült a legmesteribben. Svejk vagyok... című önálló zenés-prózai darabjával már több mint negyed évszázada lép fel. Állandó partnerei, Suha Kálmán és Rusz Milán harmonikával és gitárral kísérik az általa írt keserédes kuplékat. A Jászai Mari-díjas őszülő zseni pár hete a Népkör Kosztolányi Dezső termének közönségét is megtisztelte jelenlétével. A kedélyes színpadi sörözgetés asztalkellékén azonban most sem cseh sült volt knédlivel, hanem egy krigli, melyet Mikó István megtöltött élettel, jókedvvel, és olykor keserűséggel — majd ki is itta az egészet... egy szuszra. Sokan kérdezhetnék, hogy nem árt-e meg ennyi csapolt pilseni, de hogy is tehetne kárt az a fránya alkoholmentes?! Legfeljebb Mikó ízlésének árthat. Egyébként is különleges, trükkös színházi korsó az, sokkal többnek látszik a tartalma, mint amennyi valójában.      

Az előadás ezúttal is, miként minden egyes alkalommal, feledhetetlen volt. Csupán a helyszín változik. Előfordul, hogy Mikó uraság a közönség soraiban foglal helyet, a hatás pedig — az együttlét közvetlen jellegéből adódóan — a nagyérdemű alaphangulatától is függ. Elmondása szerint előfordul, ha a helyzet is úgy kívánja, hogy egy társaságból szólít meg valakit, és ilyenkor „megőrül” a nép. Máskor a nézőtéren ülők közül szerepelne valaki szívesen. A műsor ezáltal még interaktívabbá válik. A szöveg sem ismétlődik szó szerint minden alakalommal. Néha elvesz belőle egy kicsit, máskor  hozzátesz, kedvétől függően. Közreműködő muzsikusai tudják csak igazán, milyen finomságok születhetnek egy-egy alkalommal.

Mikó István pályafutása majd fél évszázados, Svejk szerepét pedig huszonöt esztendeje töretlen sikerrel ölti magára. Utazótársulatával csaknem ezerszer mókázott vigadók teraszán, lebujokban vagy éppen művelődési házak kamaratermében.
Az ő nevéhez fűződik a magyar színjátszás egyik leghosszabban zúgó vastapsa is. 1993-ban a budapesti Arizona Színházban előadott Mindhalálig Beatles c. darab záróelőadásán szólójával majd szétszedte az épületet. Amikor a közönség előadás közben tapsolja vissza a művészt, akkor robban szét a színpad, szerintem. Másodszor is éppúgy csendült fel a Beatles: Oh! Darling című szerzeménye, mint először. Sokak szerint minden színész tud énekelni, de Mikó István aztán főleg.

Őt nézve döbbentem rá ismét, hogy ilyen pillanatokért érdemes színházba járni. Hiszen a jó előadáshoz elsősorban jó szöveg és egy tehetséges színművész szükséges. Ha az idén ez lett volna az egyetlen darab, melyre eljutottam, máris megérte. Főként Mikó István miatt mondhatom ezt, hiszen egy kiváló művész több évtized múlva is zseniális lesz. Ellenben a rossz színész az évek elmúltával legfeljebb csak... híresebb lehet.