home 2023. október 04., Ferenc napja
Online előfizetés
Amíg az egészség kitart
Tomek Viktor
2005.05.25.
LX. évf. 21. szám
Amíg az egészség kitart

Turu Jenő, aki több mint negyvenöt éve a közjót szolgáljaA kilencvenes évek elején bukott meg az a rendszer, vagyis dőlt meg az ideológia, amely sok ember számára az egyetlen követendőnek tűnt. Azóta tudjuk, hogy a kommunizmus politikai csúcsértelmisége a materialista világszemlélet mögé bú...

Turu Jenő, aki több mint negyvenöt éve a közjót szolgálja

A kilencvenes évek elején bukott meg az a rendszer, vagyis dőlt meg az ideológia, amely sok ember számára az egyetlen követendőnek tűnt. Azóta tudjuk, hogy a kommunizmus politikai csúcsértelmisége a materialista világszemlélet mögé bújva alázta meg a humanizmus addig elért minden vívmányát. Az ember minden értékét elveszítette, csak az úgynevezett ,,közösség számított. Ebben, az akkor még ideálisnak tűnő világrendben általában olyan emberek osztogatták a parancsokat, akik nem a képességük szerint kerültek vezető tisztségbe, hanem a párt iránti hűségük jutalmául. Az ellenkezője csak nagyon ritka esetben történt meg. Ha erről az oldaláról szemléljük a történelmi materializmust, akkor egyértelműnek tetszik, hogy a bukás elkerülhetetlen volt. Bizonyos szempontból azonban ennek a rendszernek az idealitása valósággá is válhatott volna. Ezt pedig azok az emberek valósíthatták volna meg, akik önös érdeküket félretéve minden erőfeszítésükkel a köz javát szolgálták. Ahhoz, hogy ez megvalósuljon, természetesen nemcsak néhányak törekvésére lett volna szükség, hanem mindenkiére. Ez a rousseau-i elgondolás - mindenki aláveti személyét a közösségnek és mindenét, amije van, a közakarat legfelsőbb vezetőségének - azonban ugyancsak utópisztikus.
Ennek a rendszernek emellett még egy pozitívuma volt, az tudniillik, hogy mindenki egyenlő eséllyel rendelkezett. Mindenkinek megvolt rá a lehetősége, hogy származásától és anyagi állapotától függetlenül olyan eredményeket érhessen el, olyan tisztségekre kerülhessen, amelyek napjainkban csak némelyek kiváltsága...
A szabadkai Turu Jenő hetvenkilenc éves, több mint húsz éve rokkantnyugdíjas és épp ugyanennyi ideje mindennap bejár a kisbajmoki helyi közösségbe dolgozni. Jenő bácsi tehát már több mint húsz éve reggel nyolctól délután fél kettőig a nyugdíjasok szolgálatára áll. Miért teszi...? Annyi bizonyos, hogy nem a pénzért, hiszen semmiféle ellenszolgáltatást nem kap ezért a munkáért. A háza, ahol fogadott, és amelyben csaknem negyven éve lakik, szerény hajlék, éppenséggel nem arról árulkodik, hogy gazdája nyereségvágyó volna. A másik magyarázat urambocsá a hatalomhoz való törleszkedés volna, viszont hatalom pénz nélkül nincs, és beszélgetésünk alatt mindvégig azonos félként kezelt. A válasz viszonylag egyszerű:
- Az életemben bármit tettem is, mindig az irányított, hogy előbbre vigyem a társadalom ügyét - mondta Jenő bácsi. - Nehéz gyermekkorom volt, szegény családból származom, négyen voltunk testvérek. Édesapánkat nem ismertük, nem igazán törődött velünk. 1932-ben íratott be az anyám iskolába, de amikor az ötödiket befejeztem, már ki is vett onnan, és elküldött dolgozni. Csöppet sem örültem neki, mert nagyon szerettem iskolába járni. Egy tekepályán állítgattam a bábukat, havonta száz dinárért. A sors nem volt kegyes hozzánk, édesanyánk 1939 őszén meghalt. Nagybácsim gyámsága alá kerültünk, aki a béremet ugyan felvette, de nem ránk költötte, szakadt ruhában jártunk. Azt hiszem, szegénységünk hajtott arra, hogy egész életemben mindig arra törekedjek, hogy segítsek azoknak az embereknek, akik hasonló sorban élnek, mint én. Egész mostanáig ez az ösztönzőerő vezérel.
Jenő bácsi a második világháború alatt a VIII. vajdasági rohambrigád katonájaként a szerémségi frontra vezényelték. Leszerelése után ismerkedett meg első feleségével. Húsz évet éltek együtt, sajnos gyermekük nem születhetett, így útjaik szétváltak. A hatvanas évek elején egy mezőgazdasági vállalatban vállalt munkát, és egészen nyugdíjaztatásáig ott maradt. Életének nagy fordulata ugyancsak a hatvanas években következett be. 1961-ben elvégezte az egyéves pártiskolát, majd 1964-ben a régen áhított középiskolát is. Magasszakképzettségű épület- és bútorasztalos diplomát szerzett a Lazar Nešiæ szakközépiskolában. Második feleségével, Garaba Veronával 1965-ben ismerkedett meg. 1966-ban született egyetlen fiuk, aki jelenleg Németországban dolgozik. Felesége 2000-ben hunyt el, azóta egyedül él kisbajmoki házában. Több mint negyvenöt éve részt vesz a közéletben, több funkciót is ellát. Ezt a fajta tevékenységet mint aktivista végzi, vagyis önkéntes alapon.
- A kilencedik lakótestületben voltam párttitkár, szocialista szövetségi titkár, és a lakótestületnek a titkári teendőit is én láttam el, vagyis egyszerre három funkciót töltöttem be. Természetesem ez alatt az idő alatt épület- és bútorasztalosként is dolgoztam a Verišiæ mezőgazdasági vállalatban. Ebben a közvállalatban az igazgatóbizottság elnöki tisztjét bízták rám, és még más egyéb feladatokat is.
Büszkén meséli azt is, hogy ő vezette be később Szabadkán elsőként a helyi közösségben oly népszerű önkéntes hozzájárulás intézményét, a helyi járulékot. A lakosoktól összegyűjtött pénzből járdát építettek. 1982-ig folyamatosan különféle tisztségeken volt. 1982-ben azonban üzemi baleset érte, eltört a keze és a forgója is megsérült. Két évig járt rehabilitációra, orvosai azonban nem tudták visszahozni egykori egészségi állapotát, ezért rokkantnyugdíjba kényszerült. 1982 óta sok minden megváltozott Szabadkán, csak Turu Jenő bácsi nem. Még mindig aktívan részt vesz a közéletben, és kitart elvei mellett. Igaz, már nincs a párt és a vele járó funkciók, de megmaradtak a helyi közösségek, és azok a feladatkörök, amelyeket csak olyan emberek láthatnak el, akik elvhűek. Jenő bácsi Kisbajmokban a rokkantnyugdíjasoknak és a harcosok szövetségének az elnöke. Beválasztották a népfelszabadító háború harcosai szövetségének a központi vezetőségébe, valamint a rokkantnyugdíjasok szövetségének elnökségébe is, ezenkívül alapító tagja a rokkantnyugdíjasok szakszervezetének is, valamint tagja a Vöröskeresztnek és a Vox Humana emberbaráti szervezetnek is. A Vöröskereszt révén mindennap melegételt osztanak a kisbajmoki helyi közösségben a rászoruló nyugdíjasoknak, de ő az, aki összeírja a télirevaló iránti igénylésüket is.
Mire végighallgattam őt, magam is belefáradtam. A kérdésemre, hogy hogyan tud egyszerre ennyi mindennel foglalkozni, nemes egyszerűséggel - mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga - csak annyit válaszolt, hogy amíg az egészsége engedi, addig tenni fogja a dolgát.
Felelősségteljes munkáját nagy-nagy alázattal és odaadással végzi. Bátran mondhatjuk, hogy bárkire nem is lehetne rábízni ezeket a teendőket, hiszen a nyugdíjasstátus mellett az egyik legfontosabb feltételük az alkalmasság. Így aztán ha a kisbajmoki bácsi életének nagy részét nem a közösségnek szentelné, hanem saját egzisztenciája építésének, szinte biztos, hogy sok nyugdíjas hiányát érezné. Hiányozna az az ember, aki mindennap az öregkor jobbá tételén fáradozik.

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..