* Ha jól tudjuk, Faragó Kornélia a pályafutását a Jugoszláv Enciklopédia magyar kiadásának szerkesztőjeként kezdte. Ebből a munkájából arra lehet következtetni, hogy otthonosan mozog az irodalom korszakaiban: legújabb könyvében Petőfitől Máraiig, Szentelekytől Végel Lászlóig megannyi szerzőről tájékozódhat az olvasó. Vannak irodalomtudósok, akik egy-egy íróra összpontosítják a figyelmüket, de ahogyan én látom, Ön inkább egy-egy jelenségre kíváncsi.
- Igen, a zágrábi Lexikográfiai Intézetben végzett munka valóban érzékennyé tett a különleges összefüggések és átfedések iránt. Az idők kereszteződése, a különféle korok és kultúrák ugyanis más-más módon, más oldalról mutatják be a jelenségeket, a fogalmakat. A remény teljesen mást jelent az ókorban és mást a kereszténység korában, vagy hogy közelebbi példával éljek: a nyelviség, a tájhaza vonatkozásait merőben másként éli meg egy kisebbségi és megint másként egy többségi nemzethez tartozó egyén. Meggyőződésem, hogy a gondolkodás rejtettebb perspektívái nyílnak meg előttünk, ha jelenségekre, problémákra, általuk pedig az életművek belső tartalmaira figyelünk.
* Hogyan olvassunk, mit olvassunk? Önnek ugyanis nyilvánvalóan az olvasás a legnagyobb élménye...
- Ha elolvassuk az utóbbi tíz év legjobb vajdasági magyar könyveit, kiteljesítenek, valami módon gazdagabbá tesznek bennünket.
* Amikor erre a beszélgetésre készültem, arra számítottam, hogy a könyve nehéz olvasmány lesz. De tévedtem. Aki egy kicsit is jártas a közművelődésben, az szívesen olvassa végig, nem csukja be azzal, hogy ,,ezek a kritikusok már megint egymásnak írnak'. Sajnos sok olyan munka kerül a kezünkbe, amelynek elvont, követhetetlen az okfejtése. A sokféle irányzat között hogyan tájékozódjon a művelt olvasó? A huszonegyedik század első évtizedében hogyan kell, hogyan lehet tanulmányt írni a regényekről, versekről?
- Örülök, hogy olvashatónak találta a könyvet. Több magyar egyetem oktatási programjában is jelen vannak ezek a szövegek, ezért is lényeges, hogy a nagyközönség számára is elérhetőek legyenek. Ennek a beszédmódnak az alapvető jellemzője, hogy átszövi, átjárja az elméleti-poétikai reflexió és a műalkotáshoz közel hajló értelmezés. E beszédmódok differenciájának kell megalapoznia a hermeneutikai mélységet, mindeközben pedig az érthetőséget, a szemléleti harmóniát is. Ezt a célt nem könnyű megvalósítani, mert nem mondható el minden elméleti meglátás a közérthetőség nyelvén.
* Ha figyelmesen elolvassuk a könyvét, akkor abból az derül ki, hogy az Ön számára a vajdasági írók közül Végel munkái a legemlékezetesebbek. Miért?
- Több szinten is megszólítottak a Végel-művek, mert inspiratív és izgalmas problémakör gyanánt mutatnak rá a történelmi zajlásokra, a bácskai magyar némaság élményére vagy épp Jugoszlávia széthullására. Olyan mivoltukban szemléli őket, mint amelyek - az általam is képviselt geokulturális poétika szintjén - sajátos kölcsönviszonyt létesítenek Tolnai Ottó, Lovas Ildikó, Virág Gábor és bizonyos szempontból például Vasagyi Mária és Deák Ferenc regényeivel, Herceg János és Juhász Erzsébet vagy éppen Dragan Velikić, Dubravka Ugrešić és Igor Marojević prózavilágával.
* Az utóbbi időben gyakori téma, hogy válságban van a vajdasági magyar irodalom. Ön mint a Híd főszerkesztője a beérkezett kéziratok alapján is úgy gondolja, hogy bajok vannak? Mit lehet tenni: az írókat nevelni kell, vagy az íróság is Isten ajándéka?
- Nem szeretem a válsággondolkodást, mert alibit teremt a valódi reflexió fáradságos munkájának az elkerülésére. És közben indokolja a mindenáron való írógyártást is. Tény és való, hogy mindig vannak nagyon jó kézirataink, ezért könnyű szívvel nélkülözhetjük a beözönlő gyenge szövegeket. Akkor lenne igazán nagy a baj, ha engednünk kellene a minőségi követelményekből, hogy elkészülhessen egy-egy szám. Véleményem szerint a Híd legújabb számai érzékeltetik, hogy a folyóirat ösztönző és méltó szellemi közeget teremt minden kiemelkedő alkotónknak, közöttük sok fiatalnak is. Annak a gyökereit pedig, hogy még sincs tájainkon annyi újonnan induló, színvonalas szerző, mint korábban, és hogy gyengült a kultúra, az irodalom pozíciója, mélyebb társadalmi szinten kellene keresni. Erről pedig az apokaliptikus gondolkodás nem mond semmit. Az a dolgunk, hogy olyan lehetőségtereket teremtsünk és támogassunk, amelyek működésbe hozzák, provokálják a valódi tehetséget. Olyan intellektuális közösségeket, amelyek erősítik az alkotókészséget a különféle válsággondolkodások ellenére is, és kiszűrik a gátlástalan szövegtermelőket.
* Ön igen tájékozott a kortárs szerb irodalomban. Könyvének lábjegyzeteiben arra is felfigyeltünk, hogy több értékes alkotást magyar nyelvre is lefordítottak. De én ezeket én nem látom a könyvesboltjainkban. Azért nincsenek itt, mert úgysem venné meg őket senki, és akkor miért porosodjanak a polcokon, vagy a könyvterjesztőink nem tudnak róluk? Ön szerint mit kellene tenni annak érdekében, hogy ezek a kiadványok és a vajdasági magyar könyvek eljussanak az olvasóhoz?
- A magyar fordításkultúra élénken érdeklődik a szerb alkotások iránt. Nagyon fontos könyvekről van szó, ezért feltétlenül el kellene jutniuk az olvasókhoz. A Híd minden száma felhívja egy-egy kortárs szerb alkotó művére az olvasók figyelmét. A könyvek jelenlétét biztosítani kell, a kultúra védnökei nem tehetnek egyebet, mint hogy minden anyagi és szellemi erejüket a közvetítés szolgálatába állítsák.