A jobb szememmel kezdtem. Azután jött a bal... A szemüvegem bepárásodott, halvány gyöngyszínű homályon át láttam. Megtöröltem a szemüvegem. Jobb szem — oké. Bal szem — pára. A kocsi kanyarodott, a sínek csikorogtak. Jobb szem — oké. Bal szem — pára. Megálló. Egy fiatal lány néz. Jobb szem — nézzük egymást. Bal szem — köd gomolyog csodálkozó arca előtt. Mint a hülye kacsingatok rá az ablak mögül. Továbbmegyünk. Jobb szem — oké. Bal szem — pára. És még százszor és később százezerszer, kényszeresen hónapokon át. Jobb szem — oké. Bal szem — köd, köd, ködök... Hatalmas, lassú dobbanásokkal vert a szívem, az egész testem beleremegett ebbe a szívverésbe. A hónaljam alól viszkető verejték szivárgott. Így kezdődött...

Így kezdődött, hogy lassan-lassan elsötétedett körülöttem a világ. (A másik szemem sem maradt oké.) Rákényszerültem tehát — vagy megadatott! —, hogy három évig a vakok birodalmában élhessek, azaz jobbadán önmagamban, még pontosabban magamba húzódva, vagy tudja Isten... talán a világ húzódott vissza tőlem, ezek nagyon bonyolult dolgok.

A világ persze volt valahol, egész precízen a közelemben volt, hangokkal, keménységekkel, lágyságokkal és szögletekkel üzente jelenlétét, és mégis valahogy kívülre kerültem, hogy addig soha meg nem élt keménységgel tapasztaljam meg... mit is? Az Én és Nem Én között feszülő láthatatlan válaszfalat? [...] Elromlott egy optikai szerkezet, és én ott kuksoltam mögötte tehetetlenül. Soha ilyen mélyen belém égő biztonsággal nem éreztem, hogy Én és a Testem: kettő. [...] Úgy látszik, mégis kétfajta ember él a földön, a testi — szabad-e ma még leírni ilyen Gárdonyi Gézá-s banalitást? — és a szellemi ember, és a „másfajta rajhoz” tartozás kegyetlenül lelepleződik éppen akkor, amikor a szimbiózis szétpattan: a betegségben és a meghalásban. A testi ember büszke a betegségére, eseménynek érzi, kitüntetett állapotnak, amely rendkívüli fontosságot ad személyiségének. Részletesen meséli a nagy történés epizódjait, panaszkodva dicsekszik... A szellemi ember megalázottan hallgat... elmondhatatlanul szégyelli magát. [...] A játék mentette meg a lelkemet. Láttam a betegtársaim — útitársaim — lelkének lassú eltorzulását, keserűségüket, gyanakvásukat, gyűlöletüket a látók iránt. Találkozások a szemészeti rendelők sivár várófolyosóin, kórtermekben, műtéti előkészítőkben... A paranoiától ments meg, uram, minket! Én elmerültem egy mítoszban. Kalandomat Gilgames élte meg alvilági vándorlásakor, és én hűségesen utánaindultam a sötétség birodalmába, életem nagy kalandjára a végtelenül hosszú barlangvilág éjszakájába, melynek végén csak a remény sejtette, hogy az angyalom végül is kivezet a fényre. Barlangvilág? Utazás önmagam éjszakájába. Ezt játszottam. Arról, hogyan szövődött mámoros szövetség az agykérgemmel, mely még látni vélt, mikor már nem láttam, mely elsuhanó, sárga foltokból még makacsul, újra meg újra összerakta számomra a villamost. Arról, hogy életem legnagyobb ajándéka az újralátás extázisa, ami azóta is fel-fellobban bennem: tudod-e milyen gyönyörű egy polc? Egy lámpa? Az, hogy rózsaszín? Arról a biztos tudásról, hogy vakon is lehet sok örömet élni — és mégis...

Azt mondtam öreg barátnőmnek, mikor meglátogatott: — Mégis, ha nem sikerülne a műtét, meg kell ölnöm magamat. Mert nem megyek el a vakok közé élni, mert ott tönkremegy a lelkem. Én senkit sem szeretek annyira, hogy jó szívvel véglegesen el tudnám fogadni tőle azt a kiszolgálást, amelyre szükségem van. Én senkit nem szerettem annyira... [...]

Akkor éltem meg életem eddigi legnagyobb fájdalmát, amikor a műtét után először csapott szemembe a fény. Az ingerléstől elszokott ideghártya felüvöltött. Azóta hiszek a születés traumájában, mert tudom, hogy az anyaméh éjszakájából a fényre születni fáj, rettenetesen fáj. Talán a szellem éjszakájából is...

Véglegesen megtudtam: ember vagyok, az emberi közösség tagja. Mert a legnagyobb hiány, a legelviselhetetlenebb megfosztottság mégiscsak az volt, hogy éveken át nem láttam emberi arcot. Ez volt az igazi magány, és annyira gyötört, hogy nem is vettem észre. Nem mertem észrevenni. De amikor operáltak, történt valami.

Sebész barátom szinte a mellemen feküdt, úgy dolgozott. Egyszer csak azt mondta: — Most fájdalmat fogsz érezni! Egy kicsit csípős kín. Aztán mintha széthasadna a templom kárpitja: felszikrázó fájdalom, és közvetlen közelről rám néz egy arc. Egy emberi arc, amelyet három éve nem láttam.

Nincs az a szerelmi extázis és üdvözült boldogság, amely utolérné ezt a pillanatot. — Mit látsz? Megrendülten és befelé sírva, csöndesen válaszoltam: — Téged.  

(forrás: terebess.hu)