* A név, mely kötelez — szokták mondani. Áldás vagy átok, hogy a Csoóri férfiak mind Sándorok?  

— Van benne valami, igen. Ráadásul a dédapám is Csoóri Sándor volt, s én sem törtem meg a hagyományt, az én fiam is Sándor. De nem szeretnék ennek túl nagy szakrális értelmet kanyarítani, egyszerűen nálunk ez így alakult. Egyébként ez egy magyar sajátosság, másfelé nem annyira jellemző, talán még Dél-Koreában.

 
* Már gyerekkorodban népzenészekkel voltál körülvéve, Kallós Zoltántól a moldvai Etelka néniig többen tértek be édesapádhoz. Soha nem fogalmazódott meg benned más irány?

— Mindennap megfogalmazódik. De komolyra fordítva a szót, meg kell élni belőle, s mivel én egy szabadúszó zenész vagyok, ez nem mindig olyan könnyű. Belenőttem, belecsöppentem, beleszülettem a népzene kellős közepébe, rengeteget tanultam édesapámtól, más erdélyi mesterektől. A népzene is egy gondolkodási, egy megnyilvánulási forma, egy nyelv, melyet ha valaki ért, akkor érti a díszítéseit, és képes lesz rá, hogy új népzenét alkosson. Szerintem a népzene a legnagyobb feldolgozó műfaj. A népet megérintette az egyház, a vallás, hát beleépítette a dalaiba. Ha valami tragédia történt, azt is. Amikor nem tudod elmondani valakinek, hogy mennyire szereted, énekeld el. Énekelve még a káromkodás is szebb. Egy egyszerű s végtelenül természetes műfaj a népzene. Benne van a szív, a lélek, az egyén. Tájegységekre szűkítjük le, de én azt gondolom, hogy az ember az elsődleges. Mi nem széki zenét tanulunk, hanem Ádám István — Icsántól tanulunk. S nem magyarbődi népzenét, hanem, mondjuk, Potta Géza magyarbődi felfogását. Ők mind egyének, egyéniségek. Ha egy kulturális korról beszélünk, akkor is azt mondjuk, hogy például a Mediciek korában milyen jól megcsinálták ezt és ezt, mert ők felkértek komoly művészeket, és velük teremtették meg a kulturális korszakot. A népzenében hasonló dolog történik. Persze rengeteg tehetség van, de nem kell félnünk kimondani, hogy igenis vannak olyan karakterek, egyéniségek, akik mesterként működnek. 

* Minden magyar ember szíve megdobban, ha magyar népzenét hall?

— Nem feltétlenül. Régen ott volt minden családban, a nagymama énekelt az unokáknak, a szülők énekeltek, a mulatságokban népzene szólt, beleépült az emberbe, mint egy útravaló. S én ma is sok emberrel találkozom, aki elmesélte, hogy sokkal jobban fel tudott dolgozni egy problémát egy népdal, a népzene segítségével. De nem biztos, hogy mindenkit elsőre megtalál a műfaj. A népzene nem lehet térítőműfaj, hogy gyere, gyere, hallgasd, hidd el, jó lesz neked. Nem. Be kell tudni fogadni, s onnantól már árad az ember felé, elkezdi érdekelni, meglátja, milyen emberek alkotják ezt az — egyébként egész nagy — közösséget. Ez is fontos. Hogy milyen emberek csatlakoznak a népi mozgalomhoz, mert szerintem ezek mind nagyon értékes személyek. Akik a saját kultúrájukkal foglalkoznak, és fontosnak tartanak bizonyos alapértékeket. És nem kell a hagyományt őrizni, nem kell ilyen nagy szavakat használni, egyszerűen csak élni, s hozzáférni a népzenéhez, népdalhoz, használni azt, és nem félni elénekelni, mondjuk, egy születésnapi köszöntőt. De mindenki magának alakítja a zenei kiskertjét, s amennyit gondozza, annyit fog teremni. Igen jó a saját almafánk árnyékában a saját gyümölcsünkből falatozni.

* Lehet formálni, alakítani a népzenét? Ez mindig is vitatéma volt népzenei körökben, te milyen álláspontot képviselsz?

— Valójában a kérdés mindig az, hogy miért akarja valaki megváltoztatni. Azért ne cserélje le senki a csizmát, mert tornacipőben könnyebb táncolni. De például ott az önkifejezés része. Ha egy másik folyó nevét illesztem a dalba, mint amelyik eredetileg szerepel, vagy egy másik falut éneklek, más figurát teszek a táncba, az már más tészta. Ráadásul az adatközlők is állandóan változtattak, formálták a táncot, dalt saját képükre. Mi már csak rácsodálkoztunk, mennyire szabad ez a „nyelv”. Egyébként sokban függ a közösségtől, hogy mennyire lehet megváltoztatni. Hogy mennyire fogadják el a változtatást. Én sem kristálytiszta, autentikus népzenét viszek színpadra, mert azt gondolom, hogy ez a műfaj színpadon nem biztos, hogy mindig megél. De ez az én magánvéleményem. Az autentikus nézőt viszont nagyon szeretem. Az is fontos, hogy én nem egy dallamot akarok megváltoztatni, hanem a kifejezésmódot. A nyelv megmarad, csak a szavak változnak. Lehet, hogy jobban körülírom vagy éppen összevonom. De szlenget nem akarok behozni ebbe a nyelvbe.

* Saját zenekaroddal, az Ötödik Évszakkal francia nyelvű dalok is elhangzanak a koncertjeiteken, hiszen az énekesnőtök félig francia származású.

— Ez úgy alakult, hogy a BudaFolk Band nevű együttesem feloszlott, de azt éreztem, szeretnék még színpadon zenélni, utazni, koncertezni, dalokat írni. És akkor Czimber Feri cimbalmossal elkezdtünk először duóban fellépni, majd amikor Izabella (Izabella Caussanel — a zenekar énekesnője, a szerző megj.) a szüleivel hazaköltözött Franciaországból, megkeresett, hogy áll-e még az ajánlat, melyet egyszer, még nagyon régen tettem: ha valóban komolyan gondolja az éneklést, akkor később keressen meg, és lehet, hogy csinálunk valami közöset. Amikor ezt beszéltük, nagyon lelkes volt, de még fiatal, tizenéves, nehéz volt elhinni, hogy az éneklés mellett marad. Aztán bebizonyosodott, hogy maradt. Úgyhogy rögtön igent mondtam. Volt egy csomó ötletem, és rábeszéltem, hogy franciául is énekeljen, hiszen az az egyik anyanyelve. Kipróbálta, s azóta a repertoárunkon néhány francia nyelvű dal is szerepel. Emellett én nagy versrajongó vagyok, erre is szépen tudott kapcsolódni. S itt megint képbe kerül az egyéniség, az egyén. Szeretek úgy dolgozni, hogy akikkel zenélek, megpróbáljam kidomborítani az egyéniségüket, egy picit provokálva is őket, hogy kilépjenek a megszokott sablonjaikból. A fejlődés érdekében be kell vállalni a komfortzónából való kilépést. Magammal is folyton ezt csinálom. Van, hogy szándékosan kellemetlen helyzetbe hozom magam, vagy bevállalok valamit, amit nem kellene, hogy megnézzem, hogyan működök ilyen helyzetekben.

* Elmesélsz egy ilyen esetet?

— Régebben megtörtént, hogy jártam Budapestet a kis brácsámmal, itt-ott elővettem, játszottam. Aztán Both Mikivel kitaláltuk, hogy beülünk kocsmákba, ahol egy idő után rázendítünk. Ő hegedült, én brácsáztam. És néztük, hogyan reagálnak az emberek. Hiszen a népzenének találkoznia kell a néppel. Meg kell vizsgálni, milyen zenét kíván a nép — különben miért nevezzük népzenének? S egy-egy ilyen kocsmai zenélés végén aztán elkezdtünk beszélgetni az emberekkel. Ezek fontos állomások voltak, s egy picit a komfortzónámon kívül. De a végén mindig jól sült el.

* Az egyetemen japán szakos is voltál. Vonzott egy kultúra, mely annyira más, mint a miénk?

— Egyébként nem is annyira más, mint gondolnánk. Nagyon sokban találkozik a kettő. Például ott a képi gondolkodás. Vagy a nevek: ott is a vezetéknév után következik a keresztnév. A japán is ragozó nyelv, mint a magyar, vagy például ott sincs klasszikus értelemben vett jövő idő, a jelennel együtt használják, és még sorolhatnám. Nagyon sok gondolkodásbeli szépséget, tarkaságot kaptam ettől a kultúrától. Sajnos már régóta nem gyakorlom a nyelvet, melyet egész jól megtanultam, de remélem, lesz még alkalmam foglalkozni ezzel a kultúrával. Bár az is lehet, hogy ez csak egy korszak volt az életemben. Mindenesetre egy nagyon meghatározó korszak. Mondjuk, lehet, hogy jobb lett volna angolul megtanulni, annak több hasznát venném, de nem bántam meg.

* Mivel a magyarban a jövő együtt jár a jelennel, mesélj a terveitekről.

— Sok tervem van. Szeretnék egy új lemezt csinálni a zenekarral. Néhány napja voltunk Manchesterben, az angliai Folk Expón léptünk fel az Ötödik Évszakkal, a zeneszerzés terén is szeretnék egy kicsit aktívabb lenni. Hát ezek a tervek az együttessel. Aztán ki tudja, mi lesz belőle. Alkalmazkodunk a korhoz, mint a népzene.