Ezeknek az igazi értékét a helyismeret adta meg azáltal, hogy határon túli műhelyekben születtek. Borbás Anikó, a műsor szerkesztője nyilatkozta, hogy a Palackposta jelképes cím ugyan, ám valóságos üzeneteket tartalmaz.

— Megboldogult Rácz Józsefet tartom a mentoromnak, akinek az egyik filmje példaértékű volt számomra. Egy idős bácsiról szólt, aki fát ültetett a kertjében, miközben odahallatszott a zombori és az újvidéki robbanások moraja. Bárhogy keresek is a kifejezések között, nem tudok megfelelőbbet találni, mint hogy köszönöm a mentoromnak, az alkotócsoportomnak és nem utolsósorban a Magyar Háznak, hogy elindítottak ezen az úton, illetve teret, lehetőséget adtak sok-sok riport és dokumentumfilm elkészítéséhez — mondta Fejős Csilla, majd a beszélgetés folytatásában arra tért ki, hogy alkotómunkája során miként igyekszik a Vajdasághoz kötődő művészembereket bemutatni. — Szűkös időben, szélben, viharban megőrizni a kultúra lángját nem csekély vállalkozás. A művészi tevékenység, mivel alapjában véve vizuális jeleket hoz létre, a filmen is szinte az „eredeti” hatást éri el, vagy legalábbis megbízható információkkal kecsegtet a néző számára. Alkotásaim többsége igyekszik meghaladni a puszta ismeretterjesztés határait. Bíró Yvette írja a Profán mitológia című művében: „Közkeletűbb, mindennapibb és oldottabb kifejező forma, ennél fogva nagyobb hatókörű; prózaibb és emellett mágikusabb is, mint bármely más művészeti ág lehet. Az emberek közötti kommunikációnak olyan képződménye, amely a legnagyobb könnyedséggel fogad magába »nyers« és »főtt«, közvetlen és jellé alakított, empirikus és modellé kristályosított felismeréseket. Távoli pólusokat találkoztat.” Habár ő a médiumnak ezt a kettős, már-már paradox sajátosságát az úgynevezett művészfilmeken elemzi, könyvének bevezetőjéből kiderül, hogy az elmélet mindenfajta tematikájú és műfajú filmre alkalmazható. A dokumentumfilmjeim közül sok esetében összeér a műalkotás létrejöttének dokumentálása magával a műalkotással. A művészetnek a legarchaikusabb (földhöz, vérségi kötelékekhez kapcsolódó, közösségi, zárt stb.) és a legmodernebb (individuális, kozmopolita, reflexív, multimediális, nyitott stb.) dimenziói egyszerre vannak jelen ebben a közegben, és az elkészült alkotás alapján is érzékelhető, hogy a filmnek mint médiumnak milyen kitűnő adottságai vannak ahhoz, hogy ennek a „kisvilágnak” az unikális kettőssége inspiratív erővel mutatkozhasson meg a nagyvilág számára is.

Fejős Csilla (Iván Attila felvétele)

* Emelj ki néhányat a legkedvesebb vagy legemlékezetesebb alanyaid közül.

— Tűszúrások — a film Tolnai Ottó neves, vajdasági irodalmár költészetére támaszkodva kalauzol el bennünket azokra a térségekre, bácskai tájakra, városokba, amelyek meghatározták életútját. Ezzel kapcsolatban elmondanám, hogy az MTVA nemrégiben Palicson tartotta meg az éves találkozóját, ahová a többi közt Erdélyből, Kárpátaljáról, Felvidékről is érkeztek tudósítók. A jelenlevők közül sokan első alkalommal jártak a Délvidéken, és elmondták, a palicsi tartózkodásuk során eszükbe jutott a film és Tolnai Ottó, aki arról beszél, hogy a fürdőváros különös hely. A lakosai maguk is valamiképp fürdővendégek. Érdekes látni ezeket az embereket, akik a napnak egy szakaszában sétálni indulnak a szecessziós kulisszák közé. Meglátogatják saját magukat. Mindez nemcsak őket töltötte el örömmel, hanem engem is, hiszen pozitív visszajelzést kaptam, emellett én is Palicson élek, immár húsz éve. A világ kulcsa — Nagy József alapélménye a járás és a Tisza, annak pozitív és negatív erejével együtt. Ez a részben szituációs dokumentumfilm, részben dokumentumesszé a világhírű színházi rendező munkamódszerét is bemutatja. A félárnyék színe — Sagmeister Peity Laura festőnő portréját kívántuk megrajzolni, hiszen képei nemcsak közvetlen környezetünk eredeti értékei között tarthatóak számon, hanem a jelenkori, európai kultúrának az összefüggésében sem kerülhetőek meg. Zenével és színekkel jövök én — Miroslav Jovančić az elmúlt valamivel több mint másfél évtizedben módszeresen és következetesen építette képzőművészeti opusát, mégpedig igen sajátos módon, hiszen festészete szorosan kötődik a zenéhez és az irodalomhoz is. Fohász a déli végeken — a költő és a papi hivatást gyakorló Bogdán József arcképe. Izgalmas az e területek közötti átjárás, hiszen senki sem gondolhatja, még egy pillanatra sem, hogy amíg a papról beszélünk, addig nem a költőről van szó. Hadd idézzek tőle: „én lenni lelkész temetni a holtak / kik tegnapelőtt még itt zakatoltak / ölteni palást lenni mindig résen / parádés ló egy pompás temetésen” A portréfilmek és az etűdök után a valóság íze, szaga felől kezdett el munkálni bennem a filmkészítői szándék, amikor először láttam kútfúrást, és elém tárult a kútfúrómesterek tudása, tapasztalata, találékonysága. Jártuk a terepet, ismerkedtem velük, közel kerültem hozzájuk. Ezután következett a látottak filmre vitele, amikor kameránk előtt indulnak el a szereplők...

* Nemrégiben a Lakiteleki Filmszemlén két különdíjjal jutalmazták a Fohász a déli végeken című alkotásodat. Hogyan viszonyulsz a díjakhoz?

— Mondhatom, ezen a szemlén szocializálódtam, hiszen Lakitelek azok közé a helyek közé tartozik, ahol visszajelzések érkeztek az alkotásaimra, megkaptam a zsűri véleményét — hideget és meleget egyaránt —, és ezek a momentumok olyan ösztönző hatással voltak számomra, hogy elkezdtem gondolkodni, milyen irányban kell haladnom, min kellene változtatnom. A zsűri heterogén, vannak benne szakmabeliek, elismert, neves operatőrök, filmrendezők — elsősorban az ő véleményükre támaszkodtam, ám egyúttal az is érdekelt, hogy a filmeket hogyan látja egy közgazdász, történész, író, költő... Portré kategóriában két alkalommal első díjat szereztünk a stábbal, illetve sok különdíjat is hazavittünk. Filmes fórumként emlegetem ezt a szemlét, melynek — vizuálisan ábrázolva — az az előnye, erőssége, hogy a versenyző alkotók a harminctagú zsűrivel szemben ülnek, és olyan témákat tudunk kivesézni, kibeszélni, amelyekre az alkotás előtti fázisban talán sokkal nagyobb szükség lett volna. Viszont így is kapunk egy képet arról, hogy milyen fogadtatásra számíthatunk. Legalább tizenhét éve, majdnem a kezdetektől számítva jelen vagyok, és úgy látom, hogy az idei volt minden idők legszínvonalasabb szemléje. Nagyon erős filmek versenyeztek, ami bizakodással tölt el, hiszen ezek szerint vannak még értékek, van mit feldolgozni. Elsősorban a jelenkor történései kerülnek górcső alá, az aktuális, időszerű kérdések, viszont ezenkívül a portré, a krónika, a korkép, a művelődés és a fikciós alkotások is beleférnek a seregszemlébe. A különdíjak boldogságot hoztak, ám a kitüntető figyelem, az építő kritikák és a szakmai beszélgetéseken elhangzott értékes tanulságok még ennél is nagyobb örömöt szereztek. Nálunk a filmkészítés egyfajta harcmodorrá vált az emlékezésvesztés elleni küzdelmünkben. A végeken talán még fontosabb a magyarság tisztán látása, az idő messziségének a megmutatása, hiszen a mindennapok szintjén kell ismernünk a választ.

* Ha jól tudom, szabadúszó filmes vagy. Hogyan működik ez, vannak-e megrendelések, mennyire nehéz pénzhez jutni, honnan számíthatsz támogatásra?

— Manapság nagyon nehéz dolgozni. Viseljük a helyzetünket, mint a kopott kabátot, egy ideig még kitart. Jobbára magunkra vagyunk hagyatva. Néhány évvel ezelőtt még nyertünk anyagi támogatást helyi, vajdasági pályázatokon, az idén viszont már a tartományi művelődési titkárság ilyen jellegű donációjára sem volt reményünk. Mostanra inkább csak magyarországi forrásokból tudunk filmet forgatni, esetemben ez a Médiatanács Magyar Média Mecenatúra programja. Itthon már a legalacsonyabb költségvetésű filmekre sincs pénz, még szimbolikus összegű keret sem. A magyarkanizsai Cinema Filmműhely tagjaként a filmezés iránt érzékeny kollégákkal (operatőrökkel, rendezőkkel) az elmúlt években megpróbáltuk vizuálisan megfogalmazni a gondolatainkat, elképzeléseinket, témáinkat. Alámerülünk a képekben. Azok meg bennünk. Ebben a műhelyben az igényes képi világ kialakíthatóságát kívánjuk megalapozni. Rólam köztudomású, hogy alkotóként és újságíróként is évek, mondhatni, évtizedek óta a dokumentumfilmes-szakma berkeiben forgok. Munkáról van szó, mely olyan szerencsésen alakult, hogy alkalomadtán a részt vevő alkotó kedvét is feltüzelve, igényességét önmaga által sem hitt minőségűvé emelheti.