Felejthető útviszonyok a Duna jobb partján

Romániából a Vaskapu-szoroson átkelve érkeztünk Szerbiába. Miután Belgrád felé igyekszik a csoport, a 24-es országút „szolgáltatásai”-t veszi igénybe. Nem sok örömét leli benne… A Majdanpek, Požarevac, Belgrád irányába vezető út úgyszólván mindenre alkalmas, csak közlekedésre nem. Majdanpeknél, a neves bányavárosnál forgalomelterelés van érvényben, valamerre azonban csak el kellene menni, egyértelmű eligazítótábla azonban sehol. Nyelvismeret híján a turisták összevissza kóricálnak a hegyi utakon, s ez egy ötven személyt szállító autóbusszal különösen kellemetlen. Végül a városon áthaladva valóságos kráterbe torkollik a gidres-gödrös út, egymás után állnak meg a járművek, azt gyanítva, hogy rossz irányban haladnak. Azután a 200 méter mélységű bányató és külszíni fejtés szélén való néhány kilométeres „egyensúlyozás” után végre egyenesbe kerül a jármű. Már csak az a kérdés, miként kerülheti ki a hatalmas lyukakat, a szakadozott útpadkát, és mikor érkezik meg — szerencsés helyzetben tengelytörés nélkül — úti céljához: Székelykevére.

Magyarok a végvárakon

Vajdaságban valószínűleg Székelykevén a legfejlettebb a falusi turizmus. Mintegy 15 család fogad vendégeket, zömmel magyarországiakat, akik néhány napot töltenek el ebben a kis, ékszerdoboznak is nevezhető, példás rendben tartott aprócska faluban, s innen mennek azután különböző csillagtúrákra. Nándorfehérvár, Szendrő és Galambóc vára, Hertelendyfalva, Sándoregyháza vagy a már említett dunai hajókirándulás lehet az úti cél. A helyiek gondosan ügyelnek rá, hogy minden házigazdának legyen vendége, azaz ne forduljon elő, hogy valakinél minden héten telt ház van, másnál pedig üresen állnak a szobák. Dani Ernő helyi vendéglős tartja kézben a szervezést, és gondoskodik a vendégek elszállásolásáról is. Az ottaniak elbeszélése szerint ritka az a hét, amikor ne lenne távoli vendég a székelykevei szállásokon. De azt is elmondják, hogy a mintegy kétezer főnyi falu etnikai összetétele nem változott a kilencvenes évek háborús időszakában, és azóta sem, megmaradt a csaknem százszázalékos magyar népesség. Nagy bánatukra azonban az elvándorlások miatt jelentősen csökkent a lakosok száma, következésképp a gyermekek és a helyi iskolába  beíratottak létszáma is.

Hertelendyfalván közös istentiszteleten veszünk részt a helybeliekkel. A vasárnap délelőtti ünnepi szertartáson Halász Béla tiszteletes hirdet igét, az a lelkész, akit a közelmúltban választottak meg a Szerbiai Református Keresztyén Egyház püspökévé. Igehirdetésében többször is hangot ad örömének, hogy a dél-bánáti hívek együtt lehetnek a Tisza-partiakkal, és rámutat arra is, hogy a Kárpát-medencében a legdélebbi református egyházközség tagjai erejükhöz mérten igyekeznek helytállni a végváron: megőrizni hitüket és magyarságukat. Az igehirdetés után a két gyülekezet tagjai közösen éneklik el nemzeti imánkat, a Himnuszt, majd az 1902-ben épített templom előtt elkészül a közös fotó az együtt töltött rövid idő szép emlékeként. Ezután a Tamási Áron Székely—Magyar Kulturális Egyesület székházában látják vendégül a szegedieket, majd ellátogatnak az épülő imaterembe is, ahol a hertelendyfalvaiak magyar nyelvű óvodát is terveznek, hogy megtanulhassák az anyanyelvüket azok a kicsinyek, akik vegyes házasságban születtek, és egyáltalán nem vagy alig beszélik már Arany, Petőfi, Ady, Wass Albert nyelvét...

Útban hazafelé a szegediek még megtekintik Nándorfehérvárt és Péterváradot, s azzal a szent meggyőződéssel térnek haza Tisza-parti otthonukba, hogy egy újabb felemelő és követendő példáját látták a határon túl élő magyarok megmaradásért vívott nemes harcának. Amelyet nemcsak tisztelni, hanem a lehetőségekhez mérten támogatni is kell.