Akikre az ég vigyáz
Perisity Irma
2020.11.20.
LXXV. évf. 46. szám
Akikre az ég vigyáz

Nem volt egészen véletlen a találkozásunk, igaz, nem is terveztük előre. Rokonaim már csaknem tíz éve Németországban élnek, ott ismerkedtek meg, és a koronavírus-járvány két hulláma közt együtt jöttek haza látogatóba. A beszélgetést én is akartam, főleg azért, hogy a rovatban szerepeljen egy boldog sors is, de majd az olvasók döntik el, a három testvér élete sorolható-e ebbe a kategóriába.

— A rokonaival már régóta ismerjük egymást, ugyanabba a bevásárlóközpontba járunk kint — mondja az alig negyvenéves fiatalember, miközben nyugtalanul feszeng a széken. — Hármunk közül én vagyok a legidősebb, és természetes volt, hogy az enyém lett a családfő szerepe, amikor szülők nélkül maradtunk. Akkor mindössze tizennégy éves voltam. Apám öngyilkos lett, mi, gyerekek nem tudtuk az okát, de amikor néhány hónappal a halála után az anyám kivándorolt Ausztráliába egy fiatal férfival, rájöttünk, hogy apa nem tudta elfogadni anya hűtlenségét. Volt egy rendezett családi házunk a faluban, anya azt mondta, amikor búcsúzott tőlünk, hogy a nyugdíj, melyet apa után kapunk, kicsi ugyan, de kenyérre biztosan elég lesz, tető van a fejünk felett, majd megleszünk. Azt is ígérte, hogy ha az új párjával feltalálja magát, visszajön értünk.

Eleinte hébe-hóba írt levelet, melyben a közhelyeken kívül kevés dolgot vagy tanácsot közölt velünk, de mi lassan megszoktuk, hogy attól, hogy egyedül maradtunk, még nem halunk meg, tehát meg kellett találni a módját, hogy túléljünk. Mindhárman iskolába jártunk, míg apa élt, de miután anya elment, én otthagytam a nyolcadik osztályt, és dolgozni kezdtem, mert a 16 000 dináros családi nyugdíj szinte semmire sem volt elég. Volt egy fűnyírónk, azzal nyáron füvet vágtam a szomszédoknak, télen időseknek segítettem fát vágni, bevásárolni, egyszóval mindig akadt valami, ami néhány dinár jövedelmet hozott. A két húgom befejezte az általános iskolát. Az idősebbre már rábízhattam a háztartást, a fiatalabb egy kicsit szeleburdi volt, mindig énekelt. Egy alkalommal — búcsú volt a faluban — egy idegen meghallotta a templom előtt énekelni, miközben az előtte levő kiskosárba a járókelők néhány dinárt dobtak. Az idegen a szüleinket kereste, és amikor megtudta, hogy árvák vagyunk, azzal akart beszélni, aki az érdekeinket képviseli. Persze nekünk nem volt ilyenről ismeretünk, és ha most visszagondolok, szinte hihetetlen, hogy egyetlen intézmény sem érdeklődött utánunk. Az ismeretlen érdeklődő egy németországi lemezkiadó tulajdonosa volt, aki mindenáron magával akarta vinni a húgomat. Mi hárman megbeszéltük, hogy vagy mindannyian megyünk, vagy a húgom sem. Végül néhány hónap után mind a hárman útra keltünk.

Új élet kezdődött számunkra. A húgom munkaadója közreműködésével valamennyien iskolába iratkoztunk. Én közgazdasági, az idősebb húgom egészségügyi, a legfiatalabb pedig zenei középiskolát, majd zeneművészeti főiskolát fejezett be mint szólóénekes. Egy kollégiumban laktunk egészen addig, amíg állást nem kaptam, akkor költöztünk albérletbe. A jótevőnk feltétele az volt, hogy a húgom is, és én is neki dolgozzunk, persze fizetésért. Pontosabban: én fizetésért, a húgom fellépéseit pedig ő szervezte, és a hangversenyek bevételének bizonyos százalékát a testvérem kapta. Az itthoni házat kiadtuk, úgy gondoltuk, egyszer majd visszajövünk. Én meg is próbáltam, de az egy év alatt, amíg itthon voltam, a mintegy száz elküldött kérvény után sem sikerült munkát kapnom, hát visszamentem. Ott ismertem meg a feleségemet, akivel összeházasodtunk, és van egy kislányunk. Az idősebb húgom már néhány éve egy Szabadkáról kivándorolt fiatalemberrel él. A művésznő húgom még szabad, rengeteget dolgozik, a népszerűsége egyre nő, lassan túlnövi a német határokat. Talán el sem hiszi, de anyánknak hiába írtunk a sorsunk alakulásáról, egy időben a levelek azzal a jelzéssel jöttek vissza, hogy a címzett ismeretlen. Néhány évig nem kerestük. Aztán a nyáron ő jelentkezett. Arra kért, adjuk el otthon az ingatlant, mert haza kell jönnie, de nem akar a régi házban élni. Kértük, hogy előbb jöjjön hozzánk, majd megbeszéljük a közös jövőnket, de ezt visszautasította. Van egy elég jelentős megtakarításom, hazajöttem azzal a céllal, hogy a meglevő családi házat lebontatom, és a helyén építenék egy nagy családi házat, hogy valamennyiünknek legyen helye. Úgy terveztem, hogy a családommal a ház elkészülte után visszaköltözöm, és anya velünk él. És idővel talán majd a húgaim is hazaköltöznek a családjukkal. Ne kérdezze, mennyibe került egy halom hivatalos okirat beszerzése az építéssel kapcsolatban, míg végezetül meg nem kaptam az engedélyt, mert állítólag külföldi vagyok, és nem lehet itthon vagyonom. Hiába bizonyítom, hogy a megadott címen van egy házunk, semmit sem ér. Rájöttem, hogy itthon senkinek sem kellünk, hát maradunk ott, ahova igazából sosem tartoztunk. Elsősorban azzal a meggyőződéssel élek, hogy ránk az ég vigyáz, és nem történhet velünk semmi baj. Most az egyedüli gond az anyám, de a húgaim azt mondják, találja fel ő is magát, ahogy mi hárman annak idején.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Sorsok, Emberek rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..