home 2024. március 29., Auguszta napja
Online előfizetés
Akik elmentek
Perisity Irma
2023.04.21.
LXXVIII. évf. 16. szám
Akik elmentek

Az utóbbi években váltakozó intenzitással, de állandóan napirenden van fiataljaink elvándorlása. Akik elmennek, rendre fontos okokra hivatkoznak, mindenekelőtt most még apró gyermekeik jövőjére. Ám vannak olyanok is, akik még nem alapítottak családot, de szüleikkel, testvéreikkel kapcsolatban éreznek kötelezettséget. Ők is emberhez méltó életfeltételeket, nyugodalmasabb mindennapi életet remélve kelnek útra.

— Az volt a külföldre jutásom egyik legjelentősebb eredménye, hogy leszoktam a napi hírek figyelemmel kíséréséről — mondja a fiatal hölgy, de a hangjából hiányzik az elégedettség. — Itthon ugyanis mindenekelőtt az ment az agyamra, hogy a hivatalos szervek, a hatalom gyakorlói szinte kivétel nélkül hülyének tartottak. Olyasmiről igyekeztek nap mint nap meggyőzni, ami ellentétben állt az általam látottakkal, hallottakkal. Ráadásul egy istenért sem tudtam rendes munkahelyhez jutni, pedig közgazdasági középiskolát, utána pedig fodrászatot tanultam. Amikor az ország széthullása után összeomlott a gazdaság, a szüleim munka nélkül maradtak. De ők talpraesett, normális felfogású emberek lévén a megtakarításukból magánvállalatot indítottak, mely néhány hónapig nagyon jól működött. Egy négyemeletes lakótömbben volt lakásunk, a kelebiai erdő mellett egy pici hétvégi házunk és két kapa homokunk, ahol konyhakerti veteményeket és gyümölcsöt termeltünk. Az öcsém alig fejezte be a középiskolát, tele volt tenni akarással. Most is hallom, ahogy harsány hangon biztatta apámat: „Fater, egyet se félj, még a fiadat látod. Vezetsz te még jó kocsit, én mondom neked.” Tudom, hogy mindezt komolyan gondolta. Nem rajta múlott, hogy ígéretét nem tudta betartani.

Lassan sodródtunk a nyomor felé. Először a szüleim vállalkozását aknázták alá, és a hihetetlen járulékokra ráment a lakásunk. A szüleim még aránylag fiatalok voltak, esély sem volt arra, hogy nyugdíjba vonuljanak. Eleinte napszámba kezdtek járni. Kezdetben anyám, aki egyetemi képzettsége alapján Jugoszláviában közéleti személyiség volt, azt sem tudta, hogyan kell megfogni a kapa nyelét. Apám egészsége pedig ráment a háborúra, melyben „önkéntesként” vett részt. A családot mégsem ez robbantotta szét. Az öcsém nagy igyekezetében, hogy segítsen a családon, olyan dolgokba keveredett, amelyek mindig véresen végződtek. Vele is ez történt. A halála a szüleimet teljesen kiborította. Anyámat alig tudták megmenteni, három hónappal az öcsém temetése után szívműtéten esett át. Hónapokig tartott, mire rávettük, hogy beszélgessen velünk, a szomszédokkal. Közben albérletben laktunk, és én voltam a családfenntartó. Ne kérdezze, mi mindent csináltam. Amikor megírtam a 300. kérvényemet munkát keresve, azt mondtam, ennyi megaláztatás elég. Két középiskolai oklevéllel, huszonkilenc évesen sehol sem kaptam munkát. A benyújtott kérvények több mint felére még választ sem kaptam. Akik válaszoltak, arra kértek, jelentkezzek pártjuk irodájában, majd megbeszéljük a részleteket. Mivel elég jól beszéltem angolul, mondtam a szüleimnek, megpróbálok kijutni — és elsősorban hajón kerestem munkát.

Második nekirugaszkodásra sikerült az amerikai külképviseleten az interjú, és már hatodik éve hajón dolgozom. Nem akarok én ezzel a beszélgetéssel senkit sem ócsárolni, sem dicsérni. Nekem — és a családomnak — a tények a fontosak. Ez alatt a hat év alatt házat vettem itthon a szüleimnek, és havonta küldök nekik pénzt. Apám kapott ugyan „harcosként” 16 000 dinár nyugdíjat, de ebből még a rezsiköltségeket sem tudják fedezni. Az elmúlt években a munkámnak, viselkedésemnek hála egyre jobb beosztást kaptam, megbecsülnek, dicsérnek. És semmilyen politikai pártba nem kényszerítenek. Évente hazajárok, az évi szabadságom két-három hónap, attól függően, meddig tart a hajó éves karbantartása, ahol dolgozom. Leírhatatlanul boldog vagyok, ha látom, hogy anyámnak van frizurája, apám már csak nyáron jár napszámba. Ezt nem akarja feladni, azt mondja, erre szüksége van, hogy ne veszítse el teljesen az önbecsülését. Ne gondolja, hogy nem szeretem a hazámat. Az igazság az, hogy a hazám fordított nekem hátat. Tudja, nekem mesélhet a tévé az itteni jólétről, kiépített utakról, a bérek emelkedéséről, a nyugdíjasok irigylésre méltó helyzetéről. Én apám nyugdíjcsekkjén még mindig csak akkora összeget látok, hogy abból nem tudja fedezni a szükséges gyógyszereket, amelyek itthon nem is kaphatóak receptre! Nekem már mindegy, hiszen már megtanultam látni is, nem csak nézni. Engem már semmi más nem érdekel, csak az, hogy a szüleim ne éhezzenek, télen ne csak a konyhát fűtsék, ahol a tűzhely van, és ahol főznek. Úgy érzem, ha egyszer az utam végére érek, nem kell lesütni a szemem, ha a tükörbe nézek. Soha semmi mást nem akartam, mint egy normális, emberhez méltó életet. Anyámnak fiatal korában az volt az álma, hogy egyszer Spanyolországban nyaral az apámmal — ez lesz a nászútjuk. Én, aki elmentem, megvalósítom ezt az álmát, mert ha itthon maradtam volna, még a palicsi állatkertbe sem vihetném el őket.

 

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..