Aki vesztesnek született
Perisity Irma
2020.03.20.
LXXV. évf. 11. szám
Aki vesztesnek született

Életünk folyamán megszámlálhatatlan eseményt — jót, rosszat — élünk meg, és valamennyire más-más módon reagálunk. Nyugalmunkat, családunk rendezett életét azok a történések pecsételik meg, amelyek feltöltenek bennünket, sikerélménnyel gazdagítják életünk emlékkönyvét. Ez volna az eszményi kép. De vannak helyzetek, amelyek a legjobb szándékunk ellenére is rosszul sülnek el, sőt, az sem ritka, hogy alig akad olyan esemény, amely jó érzéssel tölt el bennünket. Sokan mintha vesztesnek születtek volna — magyarázza életfilozófiáját a középkorú asszony.

— Talán szerencse, hogy az ember fiatalkorában még sok mindent nem ér fel ésszel, így nem is kezdi korán a tettei megkérdőjelezését — mondja. — Azt hiszem, ebben meghatározó szerepe van a családnak, de azt is tudni kell, hogy sok esetben életbevágóan fontos eseményekről kell határoznunk, és valahogy mindig téves döntést hozunk. Munkáscsaládban születtem, én vagyok az első gyerek, a húgom tíz évvel később jött a világra, így nem volt közöttünk szoros kapcsolat gyerekként. A szüleink is elég ügyetlenek voltak, különösen az apám, aki egy tönkrement gazdag család hetedik gyereke volt. A híres vezetéknéven kívül jószerével semmijük sem maradt. Apámnak csak a nagymama, vagyis az anyja volt az öröksége, a testvéreinek ugyanis nem kellett a nánó, ahogy hívtuk. Emlékszem, az újonnan épített típusházak egyikében laktunk, melynek apró, nyitott terasza az utcára nézett. Emlékeim szerint a nánó kora reggeltől késő estig egy nyugágyban üldögélt, talpig feketében, mintha egy varjú ült volna a teraszon. Az utcabeli gyerekek nem mertek bejönni hozzánk, mert nánó hosszú görbebotjával mindenkit kizavart. Azt hiszem, tőle még az apám is félt.

A szüleim közt elég nagy volt a korkülönbség, anyám tizenöt évvel volt fiatalabb. Sokat vitatkoztak, ilyenkor a „varjúmama” mindig apám pártjára állt, sugallva, hogy rúgja fenéken anyámat velem együtt, és nősüljön újra, hozzá való lányt keresve. A válásból semmi sem lett, és tízéves voltam, amikor megjött a húgom, akit apám fiúnak várt. De így is mindenben ő élvezett előnyt egész életünkben. Rajtam lassan eluralkodott a kisebbségi komplexus, úgy éreztem, egyáltalán nem vagyok fontos. Talán ezért voltam egy középszerű, álmok, tervek nélküli, fiatal teremtés, aki talán egyetlen önálló lépést sem tett meg életében. Szakközépiskolát fejeztem be, dolgozni kezdtem, és az első férfi, aki megszólított, néhány hónap múlva a férjem lett. Úgy éreztem, ezzel kiszabadulok a család béklyójából, végre kezdhetek valamit az életemmel.

A férjem Smederevo városában született. Nem volt testvére, az anyja elkényeztette, és ezt nekem folytatnom kellett. Néha még a lábát is nekem kellett megmosnom! De szerelmes és főleg önálló voltam, így nem csoda, hogy három év alatt két kislegényt szültem. A férjem szeretett inni, mulatni — és verekedni. Zűrzavaros életet éltünk, melyben az örökös, mindennapi gondok miatt nem nagyon jutott idő a két fiú nevelésére. Az idősebb még igyekezett megküzdeni a gondokkal, hajlandó volt néha-néha leülni, és beszélgetni velünk, pontosabban velem, mert az apjának szemernyi türelme sem volt, és azzal fenyegette a fiait, hogy aki nem lesz rendes, azt megöli. A szüleimhez nemigen jártunk, mert nem szerették a férjemet, aki egy alkalommal, amikor részegen ment el hozzájuk, a szó szoros értelmében kidobta apámat az utcára. Nem meglepő, hogy kitiltottak bennünket, így nem is ismerték az unokáikat. Nem vagyok hülye, tudtam, hogy az életem útja nem sima, de nem tudtam kezembe venni a sorsunkat, sőt, még csak a magamét sem. Bármihez kezdtem, szinte minden mindig a visszájára sült el, még az állandóan pálinkaszagú anyósom is azt mondta, vesztesnek születtem. És sajnos igaza volt.

Az idősebb fiam sikerrel befejezte a szakközépiskolát, munkát is kapott, nagyon elégedettek voltunk vele. Alig dolgozott egy éve, amikor egy este három rendőr jött hozzánk, és bevitte a fiamat. Két nap múlva megkaptuk a dokumentációt is: rajtakapták, hogy egy hattagú csoporttal árut lopott a vállalata raktárából. Az is bebizonyosodott, hogy nem ez volt az első eset, így végül három év börtönbüntetésre ítélték, melyet az utolsó napig le is töltött. Közben a kisebbik fiam is nagykorú lett, nem volt állandó munkája, de mindig azt mondta, a zsebpénzéről gondoskodik. Őt egy trafik kirablása során fogták el a rendőrök, és még mindig börtönben van, májusban szabadul. Az idősebbik fiamnak időközben egy örömlány szült egy gyereket, akiről azt sem tudjuk, igazából a fiamé-e. Ő mindenesetre a sajátjának tartja. A fiam most velünk él, de nem kap munkát, mert börtönviselt. Még mindig fiatal, szeretne szórakozni, szép ruhákat viselni, de nincs miből. Szinte biztos vagyok benne, hogy újra bűnözni kezd. Néhány hónap múlva hazajön a kisebb is, két életerős fiatalemberről kell majd gondoskodnunk. Illetve csak nekem, mert a férjem szerint én vezettem őket tévútra, hiszen az anyja is megmondta: született vesztes vagyok.


Illusztráció (Pixabay.com)

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Sorsok, Emberek rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..