home 2024. április 20., Tivadar napja
Online előfizetés
„Aki nem fél, az vagy hazudik, vagy meghal”
Szerda Zsófia
2023.01.27.
LXXVIII. évf. 4. szám
„Aki nem fél, az vagy hazudik, vagy meghal”

Dudás Szabolcs fotográfus képei tűpontosak. Valahogy ösztönösen ráérez a fényképezett dolog, ember, táj kvintesszenciájára. Járt fegyverropogástól hangos háborús övezetben, fotózott csendes, sérült feszületeket, sokszor félt, sokat nevetett, bejárta a fél világot, és nemrég visszaszerelmesedett az analóg fényképezésbe. A világ legnagyobb újságjaiban jelentek meg fotói a New York Timestól az Asahi Shimbunig. Szerinte februárban és márciusban a legszebbek a fények.  

* Világéletedben fotós szerettél volna lenni?

— Azt hiszem, igen. Édesapám tanító bácsi volt Zentagunarason, emellett elhivatott amatőr fotós. Az iskolában volt egy használható fotólabor, így már alsós koromban megtanultam filmet előhívni, nagyítani, ráadásul édesapám előfizetője volt a Magyar Fotó című lapnak, tálcán kaptam a fotós-szakirodalmat, tele jó képekkel. Már ekkor fotóriporter akartam lenni. Példaképeknek ott voltak egy karnyújtásnyira Lennert Géza, Dormán László. Tizennégy-tizenöt éves koromban már vettem magamnak egy drága fotósfelszerelést. A többiek motorra és hifire gyűjtöttek, én erre. Újvidékre jártam Pedagógiai Gimnáziumba, akkoriban főleg Topolya környékén fotóztam, bevállaltam lagzikat, szóval mindent, ami pénzt hozott. A középiskola után az újvidéki Magyar Tanszékre iratkoztam, s ekkor kezdtem dolgozni a Képes Ifjúságnak. Az első fotósorozatot a joghurtforradalomról készítettem. Elkezdtem bedolgozni a Magyar Szónak, majd kitört a háború, külföldi újságoknak fotóztam, de mivel fokozódott a helyzet, éreztem, le kell lépnem. Szarajevón keresztül lógtam meg Magyarországra. Ott egy évig szabadúszó voltam, majd 1993-tól húsz éven át a HVG fotósa, ahol nagyon erős volt a fotórovat, melyet Bánkúti András vezetett, igazi versenyistálló volt, magas színvonalon kellett teljesíteni. Ehhez minden feltétel megvolt, és rengeteget utaztunk.  


Párizs, 2018 (fotó: Dudás Szabolcs)

* Igen, azt láttam, hogy elég sok helyen megfordultál: Izrael, Odessza, Párizs, New York, Peking, Afganisztán, és sorolhatnám. Ezek főleg munkajellegű utak voltak?

— Negyvenhét országban jártam, és igen, nagy részük munka volt. Két kontinensre nem jutottam még el, Dél-Amerikába és Ausztráliába. De ott voltam az afgán háború legelején, amikor az amerikaiak még nem is voltak az országban, hiszen a HVG számára presztízskérdés volt, hogy a magyar sajtóorgánumok közül ő jusson ki elsőként.  

* Az azért elég veszélyes lehetett.

— Életveszélyes volt minden értelemben. A kiutazás, a különféle betegségek… Olyan volt ott kint, mintha visszautaztam volna a középkorba. Aki nem fél, az vagy hazudik, vagy meghal. Voltak kemény helyzetek, hiszen amikor rálőnek az emberre, az igen ijesztő tud lenni. Először a szlovén háborúban lőttek ránk két sorozatot, kúsznunk kellett, menekülnünk. Na, az kemény volt. Afganisztánban pedig egy lövészárokrendszerben mozogtunk, s amikor ezt a tálibok észrevették, erősen kezdtek lőni. Persze az ember fél, de valahogy egyszer csak elmúlik a pillanatnyi félelem, és kitisztul az agy. Én úgy működök, hogy ha túl nagy a káosz, megpróbálok megállni, venni egy nagy levegőt, és átlátni, nem pedig sodródni vele, mert ilyenkor hibázhat az ember. Hozzászoktunk a félelemhez, azt mondanám

* Február elejéig látható a Sarmatia című kiállításod Törökkanizsán, a Kulturna Zona galériában. Múlt, eredet, vajdasági tájképek. Vissza a gyökerekhez? 

— Nehezen kezdtem hozzá, nem tudtam kezelni, hiszen fotóriporterként az a jó, ha van történés a képen, valami esemény. Emlékeztem gyerekkorom helyszíneire, de gyerekként egy domb hegynek tűnik, a Csík-ér széles folyónak, egy kis erdő nagy erdőnek, pedig ezek nem változtak, én változtam. Tizenöt-húsz éve kezdtem fényképezni a vajdasági tájat, de az utolsó öt évben éreztem meg, mit és hogyan szeretnék lefotózni, milyen látószögből szeretném bemutatni a szülőföldemet.  


Portréfotó: Szerda Zsófi

* Hangsúlyosan vannak jelen ezeken a képeiden sérült feszületek és téglagyárak égbe meredő kéményei. Ezekben találtad meg a mit és a hogyan kérdésekre a választ?

— A téglagyár Zentagunarason ma is áll, és gyerekkoromban is ott állt, sokat mászkáltunk, játszottunk benne. A téglagyárakat máshol is fényképeztem, Afganisztánban, Egyiptomban, Kínában. Ez mindig ott volt bennem mint gyerekkori élmény, ráadásul gyönyörű építmények, úgyhogy elkezdtem körbejárni először Észak-, Közép- és Nyugat-Bácskát. Úgy fotóztam őket, hogy egyenes legyen a kéményük, amihez speciális optikát használtam, hogy kikorrigáljam a perspektivikus hibákat. A sérült feszületek egy másik történet. Valamiért mindig zavart, ami velük történik, és rájöttem, hogy több kategória létezik, ha a sérüléseiket nézem. Az egyik, amikor megváltoztatták a dűlőutakat, határrendezés történt, s a kereszt lekerült az út széléről, hiszen az utat máshova helyezték. Korábban megálltak mellette imádkozni, virágot vittek rá, később nagy részüket a mezőgazdasági gépek sértették meg. A másik kategória a fémtolvajok, akik le-lelopnak egy-egy kart vagy egy egész Jézuskát a feszületről, és végül a legdöbbenetesebbek azok a feszületek, amelyek 1944 óta úgy állnak, ahogy a partizánok hagyták őket, tehát szétverve a földön, mohával benőve. Ezek néznek ki a legdurvábban, többségüket ki sem állítottam, nem tartom ízlésesnek. Ez mindig bántotta a szemem, és szerettem volna a fotóimmal valami szépet kihozni belőlük, egy picit gyengítve ezen a durvaságon.

* Nagy Józseffel — Szkipével közösen vágtatok bele a nedves kollódiumos portrék készítésébe. A régi fotós technikák újra virágkorukat élik, ez érzékelhető. Mi vezérelt benneteket?

— Jóska is régóta fotózik, szerette volna megtanulni ezt az utolsó kézműves-fényképezési módot is. Nem sokan művelik, mert elég macerás technika, de azonnal beleszerelmesedtem, s ezzel együtt visszaszerelmesedtem az analóg fényképezésbe. Én magam mindenevő vagyok, mindenre fotózom. Polaroidra, papírnegatívra, röntgennegatívra, filmre, használom a kollódiumos eljárást s a platinotípiát is, mely igen drága. A művészfotós világban pedig ismét a kézileg előhívott képeket értékelik, a digitális printek kora leáldozóban.  


Máriás Béla zenész, festőmüvész portréja. Nagy József — Dudás Szabolcs, Collodion Photo Atelier

* A nedves kollódiumos eljárással főleg művészportrékat készítettetek, mindenkiről kettőt, és legtöbbször egy kis kiegészítő, egy oda (nem) illő tárgy is szerepel a képen. Ezt a portréalanyok hozzák magukkal, vagy ti választjátok ki?

— Főleg a baráti körünket fotóztuk, és hozzávetőlegesen száz kép készült. A tárgyakat vagy a portréalanyok hozták, vagy tőlünk kaptak valamit, de jobban jártak, ha ők hozták. (Nevet.) Ez igazából egy játék, annak is indult. Egyik nap Szkipe lefotózott szakállasan, másnap leborotválkoztam, és készített még egy képet. Egymás mellé raktuk a kettőt, és nagyon röhögtünk.

* Van még egy izgalmas sorozatod, melyről nem beszéltünk, az Anyám dolgai. Édesanyád tárgyai láthatóak a képeken. Miért kezdted ezeket befotózni?

— Amikor édesanyám meghalt, megszűntem gyerek lenni, s a szülői házban az örökséget rakosgatva rádöbbentem, mennyi sok szép tárgya volt édesanyámnak. Antik tárgyakat is gyűjtöttek a szüleim, és van egy óriási bizsukollekció, ezeket mind szeretném befotózni.  

* Szabolcs, mindig nálad van egy fényképezni tudó gépezet?  

— Ma már minden embernél van egy fényképezőgép, a mobiltelefon, de igen, általában van nálam gép, mostanában főleg analóg, filmes. Amíg riporterként dolgoztam, mindig vittem magammal a gépem, anélkül nem is nevezheted magad fotóriporternek. Mostanság százéves favázas gépekkel fotózom, tehát meglehetősen nehéz darabok, melyeket nem is nagyon lehet mozgatni.


Szerbia, Vajdaság, Tornyos, cukorrépa, 2018 (fotó: Dudás Szabolcs)

* Szembejönnek veled a képek, vagy tudatosan mész utánuk? Van-e olyan, hogy fotográfusi szem?

— Azt szoktam mondani, hogy elébe kell menni a szerencsének. Van, amikor tudatosan keres az ember, de én le tudom szűkíteni a perspektívámat, és koncentrálni a történetekre, ezt az évek során megtanulja az ember. A tájképeket például tudatosan vadásztam. Imádom a februárt és a márciust, ilyenkor a legszebbek a fények, úgyhogy a sorozat legnagyobb részét ebben az időintervallumban készítettem. A nap állása miatt ilyenkor egészen kék tónusú a fény, míg ősszel sárgás, s a fotósnyersanyag a kék tónusú fényt szereti jobban, érzékenyebb rá. Nyáron „buták” a fények, reggel túl erősek, nappal árnyékot vetnek.

* Van még téma, mellyel a közeljövőben szeretnél foglalkozni?

— Van egy riportfotó-sorozatom Vajdaságról, események, emberek, ezt még nem mutattam be, s egy építészetről szóló, hamarosan befejezett opus, emellett szeretném még Bánátban fotózni a tájat, és van egy évek óta készülőben lévő fotósorozatom a Dunáról. A Duna nagyon fontos számomra, ott tanultam meg igazán úszni, Újvidéken is a folyó mellett laktam, és most Pesten is. Megpróbálok mielőbb lejutni a Horgász-szigetre, amíg még olyan, mint fiatalkoromban. Ez volt a nyaraim helyszíne, meg kell örökítenem.

* S könyvben láthatjuk majd a fotóidat?

— Ez lenne talán a végcél, igen. Egy vagy két kötet kiadása, de mindent sorjában


Dnyeszteren Túli Köztársaság, Tiraszpol, Győzelem napi ünnepségen, 2006

Képgaléria
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..