— Meglepett, hogy életműdíjban részesültem, hiszen az ember nem a díjakért dolgozik, hanem azért, hogy jól érezze magát abban, amit csinál, és tevékenysége mások hasznára is váljon. Kilencéves korom óta, tehát több mint fél évszázada foglalkozom birkózással. Amikor az ember dolgozik, akkor sokféle helyzet adódik, és ha nem ijedünk meg a kihívásoktól, talán még sikeresek is lehetünk — mondta Bálint.

* Hogy került kapcsolatba a birkózással? Pályafutása alatt milyen jelentősebb sikereket ért el?

— A birkózással nagybátyám, Bálint József által kerültem kapcsolatba, aki a Partizan Testnevelési Egyesület keretében a ’60-as évek elején megalakult kanizsai birkózóalosztályban tevékenykedett. A sportágat Balassa Rudi bácsi hozta a városba, akivel a fiatal korában szertornával foglalkozó nagybátyám megismerkedett, és elvállalta, hogy segít a birkózás meghonosításában. Elvitt a Partizan birkózótermébe, és ott duci kisgyerekként a nagyobbakkal kellett birkóznom. Az elején volt sírás-rívás, de később hozzászoktam a helyzethez. Időközben fertőző májgyulladást kaptam, és az orvosok eltanácsoltak a versenysporttól. A birkózáshoz középiskolás koromban tértem vissza. Akkor már a birkózóklub tekintélyes egyesületté nőtte ki magát, az edzések Újhelyi Laci bácsi felügyeletével folytak. Szabadkára jártam középiskolába, ahol a harminckét fős osztályban többen is birkóztak: Bózsó Károlyt, Balázs Zoltánt és Szenn Antalt említeném. Tőlük kaptam ihletet, és 1971-ben újra szőnyegre álltam. A folyamatos munka eredményre vezetett, hiszen a Nagy-Jugoszláviában kétszer nyertem ifjúsági országos bajnokságot, bekerültem az ifjúsági válogatottba, és 1976-ban megnyertem a Balkán-bajnokságot. Ez után súlyos térdsérülést szenvedtem, és úgy éreztem, nincs bennem annyi tűz, hogy nagy birkózó legyek. Egy erős generációnak voltam a tagja, hiszen együtt birkóztam a később fiatalon elhunyt Refik Memiševićtyel, a Magyarországon élő Kaszap Károllyal, valamint Magyarkanizsa egyetlen olimpikonjával, Csaba Ferenccel. Úgy tűnt, bennem van egy nagy eredmény, de az említett sérülés nagyon hátráltatott.

Fotó: Bálint Zoltán az életműdíjjal (a szerző felvétele)

* Végül hozott egy döntést, és befejezte birkózókarrierjét.

— Már birkózókoromban kacsingattam a társadalmi munka felé. A klub huszonegy-huszonkét évesen engem küldött a különféle fórumokra, mert a birkózók között én voltam a legnagyszájúbb, állandóan az igazunkat kerestük. Láttam, ha okos dolgokról beszélünk, és helyes döntést hozunk, akkor az előreviszi a sportot. Hoztam egy stratégiai döntést, és lemondtam arról, hogy nagy birkózó legyen belőlem. Döntésem helyességét leginkább az olimpiai bajnok Momir Petkovićnak az akkori országból való távozása igazolta, akit a legjobb birkózónak tartottunk, példakép volt számunkra. A birkózószövetség egyáltalán nem volt versenyzőközpontú, nem a birkózókon volt a hangsúly. Döntésem meghozatala után tíz évig még birkóztam az egyesületben.

* Volt-e példaképe, akihez fiatal versenyzőként hasonlítani szeretett volna?

— Újhelyi László mellett Szemerédi István nevét említeném, aki a válogatottól való visszavonulása után néhány évet Kanizsán birkózott. Pista 120 kilós, csupa izom ember volt. Fél év együtt edzés után sikerült a legegyszerűbb birkózófogást végrehajtanom rajta, amihez jelentős erő, ügyesség és gyorsaság kellett. Ez akkora lökést és motivációt adott számomra, hogy sorban jöttek az eredmények. Mindig kell valaki, akire felnézhetünk, akitől segítséget, bátorítást kapunk. Pályafutásommal elégedett vagyok, világbajnok nem lettem ugyan, de mindenki nem válhat a világ legjobbjává.

* A magyarkanizsai birkózásban fontos szerepe volt Martonosnak is.

— A csapat 1974-ben jutott fel a jugoszláv I. Ligába, Kanizsán viszont a körülmények nem voltak megfelelőek, így a martonosi általános iskolában edzettünk, a mérkőzéseket pedig a szövetkezeti otthon nagytermében vívtuk. A II. Ligát vesztett mérkőzés nélkül nyertük meg, ekkor még a Partizan termében léptünk szőnyegre, de az I. Ligához szükséges, 10 x 10-es birkózószőnyeget helyszűke miatt itt már nem lehetett lerakni. Martonos nagyon fontos állomása volt a kanizsai birkózósikereknek. Télen fűtetlen teremben három melegítőben edzettünk, nyáron pedig akkora forróság volt, hogy az edzésen akár 3-3,5 kilót is fogytunk, az elvégzett munka után a szőnyeg habos volt utánunk. 92 kg-os súllyal én voltam a legnagyobb testű kanizsai birkózó. Ezzel a tömeggel a 100- és a +100 kg-ban birkóztam, és az I. Ligában két évig egyetlen meccset sem nyertem. Nem volt egyszerű tizennyolc évesen és 92 kilósan harmincöt éves és 140 kilós birkózókkal megküzdeni. Jöttek a pofonok, kicsavarták a kezem-lábam, de óriási motivációm volt, akkor még égett bennem a tűz, hogy világbajnok legyek. A későbbi években egyetlen meccset sem veszítettem, nemcsak a csapatbajnokságon, hanem az egyéni versenyeken sem.

* Milyen volt a hangulat Martonoson?

— Remek közönség követett bennünket hétről hétre, sok kanizsai is átjárt a mérkőzésekre. Csapatunkban két-három martonosi fiatalember is helyet kapott, például a Gombos testvérek vagy Márki István, aki doktor a faluban. A legtöbb mérkőzés 700 ember előtt zajlott. A színpadon, a szőnyeg körül, a balkonon, a balkon alatt mind-mind nézők voltak. Az első sorban ülő szurkolók lába belógott a szőnyegre, az emberek szirénákkal, fedőkkel, kanalakkal szurkoltak. Összeverték a fedőket, lepattogott róluk a máz, mely karmolt, csípett bennünket, de akkor semmi sem számított. A martonosi terem oroszlánbarlangnak számított, az ellenfelek féltek ott birkózni. 1979-ig birkóztunk ott, akkor átjöttünk az újonnan épült kanizsai sportcsarnokba. A nyitómeccset, melyet 7:3-ra megnyertünk, az örök rivális Zenta ellen vívtuk mintegy 1300 néző előtt. A megnyitóünnepség olyan látványos volt, amilyet Kanizsa még sosem tapasztalt. Hatalmas pompa és csillogás, az emeletes asztalokról lógott a sok étel, mi pedig nem ehettünk, mert éppen fogyasztottunk. Szédelegtünk a teremben, mindenki annyit evett, amennyi jólesett neki, mi azonban egy falatot sem engedhettünk meg magunknak.

* Mikor szerezte meg a Potisje az első csapatbajnoki címét?

— 1989-ben nyertük meg először az országos csapatbajnokságot, amit méltó módon megünnepeltünk, hiszen kanizsai csapat korábban egyetlen sportágban sem nyert országos csapatbajnokságot. A következő évben újra elsők voltunk, majd egy év szünet után harmadszor is a legjobbnak bizonyultunk. Az első évben két-három zentai birkózó erősítette a csapatot, a következőben viszont csak kanizsai birkózókkal lettünk bajnokok, amire nagyon büszkék vagyunk. Később gondok is adódtak, hiszen a fiatalok nagy része továbbtanult, így sok tehetséges sportolót elveszítettünk, a másik probléma pedig az volt, hogy hiába lettünk a legeredményesebbek, a birkózás mindig a „kis” sportok közé tartozott, és igazán sohasem ismertek el bennünket. Abban az időben a futballisták félprofi szinten játszottak a Vajdasági Ligában, míg a nyári olimpiára készülő Csaba Ferencnek az edzések mellett dolgoznia kellett. A közösség az élsportolók adósa maradt, az élsportot sohasem tudta igazán megbecsülni és elismerni. Több kanizsai birkózó szövetségi szintre lépett, amiért 105 000 dináros ösztöndíjban részesült, míg Zentán ugyanezért 305 000 dinárt kaptak a birkózók. Balkán-bajnokként 180 000 dináros ösztöndíjat kaptam, a szintén Balkán-bajnok Memišević Szabadkán 720 000 dinárt kapott a közösségtől. Ilyesmivel is meg kellett küzdenünk, közben elvárták, maradjunk lokálpatrióták. Viszont szerettük a várost, az egyesületet, és a népszerűségről se feledkezzünk meg, hiszen Kanizsán nagyon kedvelték a birkózást, mindenki mindenkit ismert, az ajtók bármikor nyitva álltak előttünk — mondta Bálint Zoltán életműdíjas sportdiplomata, a Vajdasági Birkózóakadémia ügyvezetője.