Tarka kendőből kötött fityulaszerűség van a fején, régmúlt idők fényképein látható menyecskéére emlékeztető. Magamban megállapítottam, hogy első látásra nem tűnik nagyon hagyományápolónak, és később ki is derül, hogy igazam van. Az ügyesen csinosra bogozott kendőt nem hagyományból viseli, hanem hogy álcázza a kopaszságát, amit a kemoterápia okozott. Undorodik a parókától, ezért mesterkedte ki ezt a fejfedőt, hogy elviselhetőbb legyen számára a látvány, ha tükörbe néz.
- Én örök életemben szerettem egy fokkal feljebb lenni a többinél - mondja E. -, habár gyermekkoromban erre nem volt okom. Most sem azért beszélgetek magával, mert valamiféle feloldozást várok a nyilvánosságtól, egyszerűen úgy érzem, érdemes elmondani, hogy aki magasra tör, az rendszerint nagyot esik. Ugye így tartja a szólás? Sok esetben a szárnyalás sem nyújt igazi élvezetet, de az aláhullás mindig, minden esetben fájdalmas, azonkívül pedig megalázó is. Ötven év múlt el, mire erre rájöttem, és jómagam már nem megyek sokra a felismeréssel, mások talán - különösen, ha történetemmel picit azonosulni is tudnak, még gondolkodhatnak tetteik igazoltságán. És változtathatnak rajta, mert ebben van a lényeg. Én egy napszámos család idősebb gyereke vagyok, és azonkívül, hogy csinos, talpraesett voltam, mást nemigen kaptam a szüleimtől, de nem is kaphattam, mert nem volt miből. A húgom és én is befejeztük a falusi iskola nyolc osztályát, és utána a hagyományhoz híven a szüleinkkel jártunk nyáron át napszámba, meg télen is, ha volt valahol munka. A húgom szeretett takarítani járni is, különösen idősebb nénikhez, akikkel munka közben mindig elbeszélgetett a régmúlt időkről. Őszintén bevallom, abban az időben engem idegesítettek az öregek, meg a más házánál való takarítás is megalázó, utolsó munka volt számomra. Már gyermekkoromban, ahogy érzékelni kezdtem a körülöttem zajló világot, ahogy kezdtem felismerni a különbségeket, már akkor kinyílt a bicska a zsebemben, ha a gazdagok és a szegények közti különbséget észleltem. Nem voltam én kiskoromban sem ostoba, tudtam, hogy a szüleim sok mindent nem tudnak megadni abból, amit én szeretnék, de már akkor sem elégedtem meg soha a silányabbal. Inkább csak egy ruhát kértem nyaranta, de annak olyannak kellett lennie, mint amit a jobb módú lányok viseltek. Apám tiszteletben tartotta a felfogásomat, azt hiszem, egy kicsit büszke is volt arra, hogy ki akarok törni abból, amibe beleszülettem, de anyám nagyon sokszor mondta, néha sírva is, hogy az ilyen szárnyalásnak mindig fájdalom lesz a vége.
Nem voltam még húszéves, amikor egy falusi mulatságon megismerkedtem a férjemmel. Egy nagyon jó humorú fiatalember volt, de mozgássérült, pontosabban elég észrevehetően bicegett. Sem a megismerkedésünk pillanatában, sem a közös életünkben engem nem zavart ez a hiányossága, mert igen szeretetreméltó, csupa szív ember volt, aki imádta a családját. Özvegy édesanyjával élt, aki a megismerkedésünk pillanatától kezdve bennem csak ellenséget, vetélytársat látott, és ezt a gyűlölködést a hosszú együtt élés sem enyhítette. Őszintén megmondom, én sem szeretem őt, de ez van. Amellett, hogy a férjemnek jól fizetett állami munkahelye volt, e körül a nagy családi ház körül, meg még távolabb is, jelentős területű földjük volt, pontosabban van most is, amit mindig együtt műveltünk. Amikor összekerültünk, az anyjának építettünk az udvarban egy egyszobás, összkomfortos kis lakást, mi pedig a magunk ízlése szerint berendeztük a felső házat. Mindig egy koszton voltunk anyósommal, én mostam, vasaltam, dolgoztam a földeken, jártam piacra. Anyósom pedig főzött, és ahogy jöttek a gyerekek, nem szívesen ugyan, de ha nem voltam otthon, vigyázott rájuk. Először a fiunk született meg, aki Pesten kezdte meg az egyetemi tanulmányait, és amikor megkapta az oklevelet, ott is marad. Már nős, de unokám még nincs. A lányom három évvel fiatalabb, az apjának ő volt az üdvöskéje, az égvilágon mindent megadott és megengedett neki. Nagyon szépen éltünk, okosan gazdálkodtunk, és a meglevőt szépen gyarapítottuk. A húgom ott maradt a faluban, anyánkat is ő ápolta, amikor ágynak esett, én csak pénzzel, gyógyszerekkel segítettem. Azt hiszem, egy kicsit röstelltem, hogy a húgom nem él sokkal jobb körülmények közt mint a szüleink éltek, ezt nem tudtam megbocsátani neki. Mindig idegesített a ,,szegény rokon'. A mi házunkba nagyon sokan jártak, a férjemet szerették a munkahelyén is, gyakran csináltunk bográcsost az udvarban, szóval egy másmilyen életet éltünk, mint a szegények. Ez így kimondva nagyon hülyén hangzik, talán az volna a helyes, hogy másként éltünk, mint a nagy többség. Bennünket még a legutóbbi háború kínos évei sem érintettek olyan készületlenül, mint a többséget, volt tartalékunk bőven.
Aztán májusban lesz egy éve, hogy hirtelen meghalt a férjem. Kávéivás közben egyszerűen csak lefordult a székről. Pedig én voltam a beteg, engem hordozott hetenként orvoshoz, mert sehogyan sem tudták megállapítani, mi bajom van, egyszerűen csak soványodtam. A temetés után minden rám szakadt. Ne értsen félre, én sohasem voltam elkényeztetve. A férjem szeretetett, és mindenben együtt vettünk részt, de éltemben először szembesültem a ténnyel, hogy mindenben egyedül kell meghatároznom a tennivalókat. Ment is a dolog mindaddig, amíg be nem kerültem az újvidéki kórházba, és három hónapi kezelésre nem szorultam. Közben a lányom gazdálkodott, aki már 23 éves, de szinte teljesen éretlen, tapasztalatlan. Míg én kórházban voltam, összejött egy idős emberrel, aki még az apja életében járt hozzánk, barátként. Most is azt mondja, hogy nem a lány miatt jár hozzánk, hanem segíteni akar, de ez a segítség annyiból áll, hogy eddig a lányomtól rengeteg pénzt kért kölcsön, amit soha vissza nem ad, mert nincs neki miből. Közben az anyósom lerobbant annyira, hogy már két hónapja fel sem tud kelni az ágyból. Én fürdetem, etetem, teszem tisztába naponta többször is. De egyre kétségbeesettebben kalkulálok, hogyan hozzam össze a pénzt, hogy mindenre teljen. A férjemmel összehozott tartalék egyre jobban apad, és ebbe a lányom barátja is alaposan besegített, de a magam, majd anyósom betegsége is rengetegbe kerül. Gondolkodtam már rajta, hogy földet adok el, de belül azt súgja valami, hogy az első földdarab eladásával az elszegényedés biztos útjára lépek. Hát ezért kínlódok, kapaszkodok, amibe csak tudok, hogy megőrizzem a nívót, amelyen eddig éltem. Nem tudom, meddig bírom, panaszkodni sem akarok senkinek, mert meg sem értenék, de nem adom alább. Életemben először az idén vettem magamnak egy pár téli cipőt az ócskapiacon, de úgy érzem, ezt mindenki látja, és nevet rajtam. Hát ezért nem adhatom azon alul, amit megszoktam. Mert az esés nemcsak megalázó, de fáj is.