Szabó Attila felvétele

- Hazajött a Dormán - mondja valami szokatlan hangsúllyal a Dudás. És látom az arcán, hogy már megint a boldog hetvenes években kalandozik, ott gyalogol valahol tüzes tekintettel és repeső szívvel a fényképezőgépet szorongató kollégája oldalán az aranyló bácskai, bánáti, baranyai búzatáblák mentén, isten háta mögötti magyar településeket keresve, hogy aztán azok lakóival szépen csendesen elbeszélgetve olyan fényes riportokat kanyarintsanak ők ketten a Képes Ifi számára, amilyenek azóta sem születtek ezen a tájon.
- Hazajött? - kérdezek vissza egykedvűséget tettetve.
- Haza...
- Pedig én úgy tudom, hogy tizenhat éve már a Pest melletti Piliscsabára jár haza.
Másnap a Hét Nap klubjában borozgatunk Dormán Lászlóval.
- Akkor hogy is van ez? Elmentél, de mégis maradtál?
- Valahogy nem érkeztem meg oda igazán... És ez az, ami most jó érzéssel tölt el. A Magyar Rádiónál a határon kívüli, ezen belül pedig a vajdasági magyarsággal foglalkozhatok továbbra is. A magyarságpolitika a Trianon után leszakadt országrészekben, utódállamokban a témám.
(Műsorai: Szülőföldünk, Határok nélkül, Vasárnapi újság, Kárpát-medencei krónika, Vándorló szülőföldünk - sokunk kedvenc műsora. Kárpátalján azt mondják, a Határok nélkülre ébrednek reggel az emberek. S kétszer érdemelte ki a Nívódíjat a rádióban a mi Dormán Lacink.)
- Hiányzik viszont nagyon a terepjárás. Hogy kimenjek az emberek közé. Mi a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években hetente jártuk a terepet, több napra is elmentünk szűkebb pátriánk minden zugába, a magyarlakta területekre. Otthon voltam mindenhol, bárhol ért is az éjszaka, mindenütt akadt szállás, egy darab kenyér, szalonna, kolbász. Most szerkesztőként egy virtuális valóságban élek, s megvan a véleményem mind az értelmiségi, mind a politikai elitről - hiányoznak az egyszerű emberek... Tőlük tanultam a legtöbbet. Sokszor úgy érzem magam, mint valamikor, amikor még fotóztam, a sötétkamra magányában.
Dormán László fényképei valaha több száz országos és nemzetközi fotókiállításon szerepeltek, húsz évig ő volt a Képes Ifjúság fotóriportere, újságírója és szerkesztője, száznál több díjat kapott itthon és külföldön, jazzfotóért kapta az eddigi legrangosabbat 1989-ben, mégpedig egy Art Blakeyről készültért. Zeneértőként és jazzszeretőként sok más kiváló zenészt is lencsevégre kapott. De általában vagy száz fotóból választotta ki azt az egyet, amelyet elküldött a megmérettetésekre.
- Valaha még nem volt számítógépes photoshop program, fixírrel hívtuk elő a képet a varázslatos sötétkamrában, s lám, mára a Forte gyárat is fölszántotta a globalizáció könyörtelen buldózere - mondja.
- Mi volt az, mondd, amire munka közben nagyon odafigyeltél s odafigyelsz ma is?
- Arra, hogy: nem elhallgatni az igazságot! Valamikor működött nagyon az öncenzúra, és most is ki lehet vágni egy részt a riportból, s nagyon szépen hangzik majd, de nem azt fogja jelenteni, amit az illető mondani akart. Azért szeretem a fotókat, mert a fotó, az nem hazudik soha. Viszont egyre jobban kiszorul az újságokból, egyre kevesebb lap alkalmaz hivatásos fotóriportereket, inkább digitális gépekkel szereli fel a sokszor kétbalkezes munkatársait.
Arról faggatnám, mondja el, hogyan látja ő most kívülről az itteni állapotokat, de szívesebben beszél az ,,alaptétel'-ről, hogy: menni vagy maradni?
- Amiről mi elmentünk innen, az már nincs meg. A magyarság élettere egyre jobban szűkül, Szabadka és a felső Tisza-vidék környékére orientálódik a népesség. Jönnek az új honfoglalók. És akkor most magyarázd meg nekik, hogy mi nem 56-ban jöttünk ide. Meg hogy másként beszélünk. Nekik a hegyekben az, aki másként szólalt meg, ellenség volt... De amire átmentünk, az sincs már meg. Teljesen megváltozott minden. És rossz irányba. Nem kell mást nézni, csak a népszavazást.
Azt mondja, Balázs fiuk ,,vitte át' őket, akit 93-ban az édesanyja, a kúlai születésű Dudás Anikó a szíve alatt viselt, és amikor a gyerkőc már ,,nagyon meg akart születni', az újvidéki kórházban nem volt sem elég fertőtlenítőszer, sem vatta, sem gumikesztyű, sem semmi... åk a három gyerekükkel akkor különben is a szegénységi listán szerepeltek Újvidéken, járt nekik naponta egy kenyér, egy liter tej, havonta egy kiló cukor, só. A tejért hajnalban sorba kellett állni, s akkor Anikó azt mondta, ő ezt nem vállalja tovább.
- Beültünk a kis Renault-4-esünkbe, utánakötöttük a pótkocsit, egy pesti barátom kifizette három hónapra az albérletünket, s elindultunk munkát keresni... A gyerekeknek jobb, hogy átmentünk. Mert magyar iskolában tudtak végig tanulni. A legidősebb lányom, Emese, közgazdaságot és szociológiát tanult, ma a KLM-nél közgazdász, Jancsi fiunk villamosmérnök, pontosabban: a beágyazott rendszerek szoftvermérnöke, Anikó a humán erőforrások menedzsere, jelenleg a vállalkozó férje mellett dolgozik, Berci földmérő mérnöknek tanul Székesfehérvárott, nagy természetjáró és biciklista, gyakran kerékpáron teszi meg a 75 kilométeres utat Piliscsabáig, hetente egy napot az erdőben barangol, fényképez, csodálatos természetfotókat készít, Balázs gimnazista, meg lovagol. Lovas cserkész. Anikó könyvtáros és oktató a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, a 21. századi könyvtári adatfeldolgozást tanítja.
Laci bevallja, hogy legjobban a Vándorló szülőföldet szerette készíteni, amikor be kellett mutatni egy-egy délvidéki települést 55 perces műsor keretében a Magyar Rádióban. Doroszló, Gombos, Bácskertes, Pacsér, Bácskossuthfalva, Feketics, Kishegyes, Debellács, Piros, Temerin... rengeteg falu, amelynek a történetét fel kellett dolgoznia. Sorolja mindét.
- Általános jellemzője e tájnak, hogy a török után elnéptelenedett, s Mária Terézia bizonyos sorrend szerint újratelepíttette a lakosságot az 1700-as évek elején. Előbb jöhettek az evangélikus svábok meg a katolikus svábok, aztán az evangélikus tótok, és csak azután a magyarok. 1752-ben települt be katolikus tótokkal Bácskertes, és aztán jöhettek a kalapos király, II. József idejében, 1780 és 1790 között, a reformátusok. - És én ebbe az eresztésbe kerültem bele - konstatálja. - 1786-ban Karcag, Kunmadaras, Jászkisérről települtek Moravicára az őseim. A falu nevének a Moravához semmi köze. Omár földje volt, Omarovica... Pacsérra ugyanebben az évben érkeztek telepesek Kisújszállásról, Pirosra pedig az egri érsekség üldözött protestánsai települtek... A Dormán, az besenyő keresztnév, a székelyek a kislányokat hívják Dormánkának...
- Fényképezel-e mostanában, Mester?
- Egyre kevesebbet. Ott a rengeteg film, amit fel kellene dolgoznom... Még most is fedezek fel köztük sok érdekességet. Hiszen mi a hatvanas évek közepétől rengeteget utaztunk... Gyalog, biciklivel vagy traktorral is egyik faluból a másikba... Rengeteg fotót őrzök azokból az időkből! A politikusokat elfelejti az ember, ugye, de ott vannak az írók, festők... Toša Manojlovićról is van képem, aki Ady kortársa volt, Tomán László hívta fel rá a figyelmemet, elmentem hozzá Nagybecskerekre, kitűnően beszélt magyarul, mosolygó, ősz öregúr volt... Herceg Jánost is végig fényképeztem. Amikor rádiós lettem, gyakran jártam ki hozzá Doroszlóra, s emlékezetes, hogy a hetvenhét éves Herceg János még mindig riportozott...