* Miért éppen a trombita mellett döntöttél, amikor hangszert választottál? A családban más is foglalkozik zenével?

— Kupuszini származásom révén már egészen kis koromban megismerkedhettem a zene világával. Kupuszinán köztudomásúan nagyon nagy tradíciója van a néphagyománynak, azon belül a zenének. Kiemelt hangsúly a fúvós hangszereken, többnyire a rézfúvósokon van és volt. A legelső emlékem a fúvószenekarról óvodáskoromból van. Édesapámnak köszönhetően ellátogattunk a falunapra, az úgynevezett búcsúra. Ott hallgattam meg a falu fúvószenekarát. Ez a koncert pedig nagyon nagy nyomot hagyott bennem. Édesapám ezután felfigyelt rá, hogy mennyire beszippantott a zene, így neki köszönhetően indultam el ezen az úton. A családban természetesen többen is foglalkoztak zenével.

* Mennyire nehéz megtanulni muzsikálni ezen a hangszeren?

— Ahogyan a többi hangszeren, a trombitán sem egyszerű megtanulni játszani. Nagyon sok türelem, szorgalom és gyakorlás szükséges hozzá, de sok függ a kitartástól és attól is, hogy az ember mennyire szereti magát a hangszert, illetve a zenét. Az biztos, hogy a trombitához sokkal több türelem kell, hiszen egyszerre több dologra is oda kell figyelnie annak, akik meg akar vele ismerkedni. Ilyen például a helyes légzés, mely különbözik a hétköznapi légzésünktől, aztán ott van a szájtartás, az ajkakkal való zümmögés, illetve a fúvókán való külön gyakorlás, valamint a nyelvjáték technikája, és sorolhatnám.

* Szabadkán és Belgrádban tanultál, most pedig a Szabadkai Zeneiskola tanára is vagy. Sokan szeretnének trombitán tanulni? Kinek ajánlható, és kinek nem ez a hangszer?

— A trombita iránti érdeklődés továbbra sem csappant meg, viszont mint minden pedagógus, sajnos én is egyre inkább érzem annak a súlyát, hogy évről évre kevesebb gyermek van az országunkban. De ez globális probléma, nemcsak Szerbiát érinti, hanem egész Európát is. Mi azonban ennek ellenére folyamatosan dolgozunk azon, hogy minél többen jelentkezzenek trombita szakra. Alapjában nincs ilyen kategorizálás, hogy konkrétan kinek áll jól a trombita, és kinek nem. Aki zenei pályát szeretne választani, annak természetesen fontos, hogy legyen jó hallása, ritmusérzéke, illetve némi zenei készsége és képessége. Személy szerint én annak ajánlanám a trombitát, aki szívből szereti a zenét, és pezseg a vére, tehát egy törtető, ambiciózus jellemvonásokkal bíró egyénnek. Az is kijelenthető, hogy a hangszerek világában a rézfúvós hangszereken a legbonyolultabb megtanulni játszani.

* A tűzoltózenekartól a szimfonikusokon át egészen a big bandig mindenhol szükség van jó trombitásokra. Hozzád mely stílusok, zenekari formák állnak legközelebb?

— A szimfonikus és a fúvószenekarok. A tűzoltózenekar valójában egy válfaja a fúvósoknak. Ha bárki meglát, meghall egy fúvószenekart, akkor az nem biztos, hogy tűzoltókból áll. Szabadkán a párommal karöltve tevékenykedem egy civil szervezetben, melyet nemrégiben álmodtunk és valósítottunk meg. A Iuventus Utis koncert-fúvószenekarral szeretnénk a fiatal zenészeknek lehetőséget adni arra, hogy megmutathassák a nagyvilág előtt tehetségüket és művészi kifejezésmódjukat. A mostani vírushelyzetet megelőző időszakban a kertvárosi plébánia Hunyadi-terme adott otthont a csapatnak.

* Chet Baker, Louis Armstrong, hogy csak a két legnagyobb trombitaművészt említsem. A maiak közül kik azok, akikre érdemes odafigyelni?

— Véleményem szerint a különböző műfajokon belül kell beszélni a trombitaművészekről. Gondolok itt a klasszikus, valamint a jazz műfajban mozgó előadókra. Ahogyan te is említetted, a felsorolt művészek korszakalkotók voltak a jazzben, és rajtuk kívül még meg kell említenünk Miles Davist, valamint Dizzy Gillespie-t is. Dizzy egyfajta mecénása volt napjaink egyik legkiemelkedőbb trombitaművészének, a latin jazz ikonikus zenészének, Arturo Sandovalnak. Felkarolta és segítette pályafutását. A klasszikusoknál érdemes kiemelni néhány szólisztikus trombitaművészt, ők Matthias Höfs, Hans Gansch, Allen Vizzutti, Sergei Nakariakov és Éric Aubier.

* Már színházi előadásban is muzsikáltál, például a szabadkai Népszínház Záróra című darabjában. Mennyire más ez, mint egy klasszikus értelemben vett koncert?

— A Záróra középiskolás korom egyik igazán nagy élménye, hiszen először próbálhattam ki magam színházi zenészként. Én nem vagyok színházi zenész, s egy előadásban a zene aláfestésként van jelen, azaz a hangsúly inkább a színészi alakításokon van, a zenei élmény másodlagos. A vizualitás is fontosabb, de a nézők szemében akkor lesz teljes értékű az előadás (melyben hangsúlyos a zene), ha a zene és a mondanivaló együttesen jut el hozzájuk. A klasszikus koncerteknél nagyon sok kategóriáról beszélhetünk. Egy klasszikus hangszerművésznek, legyen szó bármilyen hangszeren játszó zenészről, az tekinthető a pályafutása csúcspontjának, ha szólóművészként munkálkodhat. És nem elhanyagolható egy szimfonikus zenekarban betöltött hely sem. Itt a koncert közönsége a zenekar által nyújtott élményt kell, hogy átélje és értelmezze. A legfontosabb, hogy átjárja a hallgatóságot az az energia, amelyet a zenekar, a hangszerek tömkelege és a játék ad át.

* Egy laikus mennyire tudja megkülönböztetni a trombitaművészek játékstílusát?

— Alapjában egy laikus zenehallgató is képes erre. A zenei érzékkel megáldott embereknek persze könnyebb dolguk van, ők szinte azonnal fel tudják ismerni a trombitaművészek különböző stílusát, akiknek azonban nincs zenei hallásuk, azoknak ezek az előadásmódok igen hasonlónak tűnhetnek. De vegyük például Louis Armstrong What a Wonderful World című számát. Nem tudnék olyan embert mondani, aki ne ismerné fel, ki muzsikálja.