Már több mint harminc éve él külföldön és 17 évvel ezelőtt volt itthon legutóbb. Őszintén bevallja, hogy a magyar kifejezések lassan már kicsorognak emlékezetéből, és erre csak most, itthon jött rá valójában. Keresnie kell a szavakat, ha valamit közölni akar ismerőseivel, rokonaival. Van a modorában valami hűvös udvariasság, kimértség, mintha attól tartana, hogy többet mond, mint amennyit kellene. Időbe tellett, mire megegyeztünk, hogy beszélgetés nélkül nincs történet, márpedig a történet közlését ő maga kérte.
- Talán helyesbíteni kellene - mondja kissé akadozva az asszony. - Nem azt akartam, hogy közölje a történetemet, pontosabban nem abban van a lényeg. Egyszerűen - időnként hozzájutva a laphoz és elolvasva egy-egy sorsot - úgy éreztem, jó lenne magával beszélgetni. Furcsa módon most már csak akkor tör rám a honvágy, ha valamit elolvasok magyarul. Ilyenkor felteszem a régimódi gramofonra a Magyar Állami Népi Együttes nagylemezét, és sírdogálok egy kicsit, de aztán megy az élet tovább. Mert én már jó régen megtanultam, hogy mindent le lehet győzni, mindent el lehet érni, ha az ember nagyon akarja. Ilyen korban az ember már hajlamos arra, hogy pszichikai elemzésnek vesse alá önmagát, mindazt, amit életében tett, igyekezzen megmagyarázni, visszavezetni valamilyen gyermekkori sokkra. Lehet, hogy jó módszer ez alibit keresni a magunk botlásaira, de én azt mondom, minden ember végeredményben maga építi az életét, tekintet nélkül arra, milyen környezetben nőtt fel. Mert a rokonság az én tetteimet is azzal akarta magyarázni, hogy elvált szülők gyereke voltam, nem volt testvérem. Ebből csak annyi igaz, hogy korán megtanultam a szabályt: ha akarok valamit, azért meg kell küzdenem. Őszintén megmondom, nem vagyok egy agytröszt, soha életemben nem voltam valami tehetség semmiben sem, azt hiszem, még háziasszonyként is középszerű vagyok. De ösztönösen érzékelem a szépet, mondjuk, nem tudom megmondani, ki a szerzője egy-egy hallott klasszikus zeneszámnak, de azért szinte eláll a lélegzetem tőle.
Betöltöttem a huszadik évemet, amikor férjhez mentem egy elvált emberhez. A családja nagyon szépen befogadott, valahogy jól éreztem magam, hogy a családban van anya is, apa is. Egykettőre megszületett a fiam, nekem ez is természetes volt, azt hittem, a normális élethez csak annyi kell, hogy legyen az embernek férje, gyereke. Persze, ez nálam sem így működött, sokkal többet kellett volna tennem azért, hogy megőrizzem azt, amiről úgy hittem, tökéletes. Főzni nem nagyon tudtam, egyedül nagyon szerettem a rendet, törődtem magammal is, eljártam rendesen dolgozni, de ennél sokkal többre már nem futotta a ,,tudományomból'. Hároméves volt a fiam, amikor a férjem megmondta, hogy van neki másik. Javasolta, hogy váljunk el, azt mondta, nekem marad a lakás és a fiunk addig, míg ő maga nem tud választani, kivel akar élni. Én egyszerűen nem tudtam felfogni, mi történik. Az anyám azt mondta, a férjem a hibás, de valahol belül én tudtam, hogy nemcsak ő. Meg voltam győződve róla, ha lenne az életben egy új alkalmam, hát mindent másként csinálnék. Volt az anyámnak egy távoli rokona külföldön, hozzá fordultam, kértem, segítsen, hogy ott élhessek. Így kerültem külföldre anélkül, hogy itthon szóltam volna valakinek, hogy beadtam volna a válópert. Sajnos, kint sem volt minden eszményi. A rokon mozgássérült volt és egy megfelelő intézetben élt, a lakásában egy magyarországi család lakott. Mindahhoz, hogy ott gyökeret eresszek, elsősorban arra volt szükség, hogy hozzámenjek egy ottani férfihez, így lett volna a legegyszerűbb. Levélben kértem a férjemet, hogy intézze el a válópert, s ennek az volt az ára, hogy a fiamról kizárólag az apja gondoskodott, ő kapta meg a törvényes szülői jogot. Igaz, én a gyereket itthon hagytam az apjánál, akkor úgy gondoltam, csak addig, míg fel nem találom magam. Szilárdan elhatároztam, hogy talpra állok, minden porcikámmal akartam ezt. Hozzámentem egy nálam húsz évvel idősebb agglegényhez, de ezzel a házassággal megkaptam a külföldi állampolgárságot, és eltemetve a rokont, örököltem a lakását is. Munkahelyet kaptam és egy lehetőséget az élettől, hogy mindent másként csináljak. Hát én nagyon akartam, hogy minden másként legyen, mint azelőtt.
Először azt kellett megtanulnom, hogy náluk nincsenek érzelmek, nincs szoros kötődés, legalábbis látszatra. A férjem nővérénél, az anyósoméknál annyiból állt a bensőséges családi kapcsolat, hogy karácsonyestén együtt vacsoráztunk, persze a vacsora egy részét mi vittük, utána boldog ünnepeket kívántunk kézfogással egymásnak és mentünk haza. Gondolja csak el, ott az ő családjuknak olyan híre volt, hogy náluk ,,bensőségesek a családi kapcsolatok'. Akkor el tudja képzelni, milyen lehet a helyzet más családoknál! Amikor megszületett a kislányom, a sógornőm egy dísztáviratot küldött. Ez volt a babalátogatás. De megszoktam, mert azt parancsoltam magamnak, hogy nincs ,,érzelgősség', csak biztonságos fennmaradás. Kezdetben azt akartam, hogy elsősorban anyagi biztonságot teremtsek, úgy terveztem, utána majd segítem a fiamat itthon. De nyolc év múlt el, mire először visszajöttem, a fiam akkor már ötödikes volt, új anyukával, akivel normális volt a kapcsolata, meg sem ismert. Először talán azon a találkozáson nyilallt belém a kétség, helyes dolgokat akarok-e az életben, de az élet kerekét már nem lehetett visszaforgatni. Megmondom őszintén, rettenetesen fájt, hogy a fiam meg sem ismert, de az apja igyekezett velem megértetni, hogy ez természetes, hiszen hároméves volt, amikor legutóbb látott. Utána időnként, három-négyévenként hazajártam látogatóba, a fiam lassan elfogadta, hogy én is létezek, de ennél többre már nem volt képes. Az igazat megvallva, ezeken a látogatásokon kívül én sem vettem valami tevékenyen részt a nevelésében, még anyagilag sem, mert a kinti családnak is voltak szükségletei, azokat kellett kielégíteni elsősorban. Aztán, ahogy itthon súlyosbodott a helyzet, a fiam is egyre rosszabb helyzetbe került. Elveszítette az állását, elvált, az apjához nem akart visszaköltözni, a segítségemet kérte. De akkor külföldön már egyre jobban szigorították a jugoszlávok bevándorlását, nem tudtam elintézni, hogy kivándoroljon. Igyekeztem anyagilag segíteni, Magyarországra küldtem neki időnként pénzt, de mindezt titokban kellett tennem, mert a férjem nem volt éppen elragadtatva az én humanitásomtól. Többletmunkát vállaltam, hogy többet keressek. Elvállaltam egy intézetben a mozgásképtelen betegek éjjeli ápolását, de erre két hónap múlva ráment a gerincem. Mert ilyen apró termettel, mint az enyém, bizony, nem volt egyszerű forgatni, tisztába tenni a betegeket. Annyira leromlott az állapotom, hogy tolókocsiba kerültem, deréktól lefelé teljesen megbénultam. A városban, ahol élek, évenként egyszer gyaloglási maratont szerveznek minden korosztály számára, amelyen én hagyományosan minden évben részt vettem. Esküt tettem magamban, hogy én erről a maratonról nem mondok le. De valójában tudtam, hogy én nemcsak gyalogolni, hanem dolgozni akarok, hogy tovább róhassam a fiam iránti tartozásomat. Az idén - két év után - ismét ott voltam a gyaloglók között, de ne kérdezze, mennyi igyekezet, akarat árán. És most hazajöttem, hogy a fiammal megbeszéljük a kitelepedésének részleteit. Mert, többek között, ezt is nagyon akartam.