Sportfilmként sem működik, mert az NBA-életérzés vagy a Jordan-jelenség csak beszélgetés szintjén jelenik meg benne, a főszereplő a Nike cég Air Jordan cipője. Még a Michael Jordant alakító statisztának is mindössze a tarkóját láthatjuk egy-két pillanatra, ami nyilvánvalóan művészi döntés volt. A fókusz a legenda szülein van. Ennek a történetnek ők a főszereplői, megszórva egy nagy adag amerikai álomelmélettel sikerről, merészségről, bátorságról, szabadságról stb.

Jól ismerjük már a sztorit, a film végén a katarzis pedig elvileg az lenne, hogy a Nike sok-sok milliárdot kaszált az Air Jordan cipőkkel, és mindenki boldogan élt, amíg meg nem halt… Hogy ez mennyire jön át, azt mindenki döntse el maga. A ’80-as évek derekán a Nike leginkább a futócuccairól volt ismert. Próbálkoztak ugyan a kosárlabdával is több, de inkább kevesebb sikerrel, piaci részesedésük jóval a Converse és az Adidas alatt volt.

Képek: imdb.com

A cég sportszakértője, Sonny Vaccaro (a szerep kedvéért meggyőzően elhízott Matt Damon) amellett érvel a kollégáinak, hogy a tehetséges reménységet, Michael Jordan-t kellene leszerződtetnie, méghozzá a cégnek az e célra fenntartott teljes büdzséjével — mellyel az eredeti terv szerint két-három sportolót környékeztek volna meg. Jordanre azonban az Adidas és a Converse is kivetette a hálóját, sőt, több pénzük is van. Ezért Sonny úgy dönt, hogy óriási kockázatot vállalva személyesen keresi fel Jordanéket Észak-Karolinában, kikerülve az ügyvédeit, a menedzserét és mindenkit, akivel egyeztetnie kellene erről. Sikerül is felkeltenie Jordan anyjának, Delorisnak az érdeklődését, mivel fiát a többi cég fejesével szemben nem más sztárokhoz hasonlítja, hanem különálló, isteni tehetségként hivatkozik rá. Az Air tehát konkrétan arról a törekvésről szól, hogy a Nike minden áron szerződtetné a feltörekvő legendát. Amikor ez sikerül — ez talán nem akkora spoiler —, meg is jelenik a Vége főcím.

Jordan apját, Jamest Julius Tennon formálja meg, a szülők közti dinamika sem igazán jön elő, az alkotók nyilván nem tartották fontosnak. Delorist a film messze legjobb alakítását nyújtó Viola Davis személyesíti meg, aki sajnos csak nagyon kevés játékidőt kap, szemben például a Nike vezérigazgatójával, akit a film rendezője, Ben Affleck játszik. A marketingfőnök Rob Strasser (Jason Bateman) vagy Jordan menedzsere, David Falk (Chris Messina) jóval nagyobb mélységet kap az Airben. Igencsak furcsálltam, hogy Jordan valamiféle sötétbe burkolózó árnyalakként jelenik meg, sőt, a legtöbb jelenetben olyan, mintha ott sem lenne, csak a szülei. Megértem, hogy tudatos döntésről van szó, de az Air Jordan-jelenség vagy inkább éppen a termékcsaládhoz köthető filozófia miatt — mely arról szól, hogy a cipőt a viselője teszi különlegessé — igen furcsán hatott. Számomra egy kissé felemás élmény lett az Air, az imént felsorolt okok miatt. A korszak legendás slágereiből állították össze a zenei palettát, mely viszont nagyon jól működik.

Szerintem nem csoda, hogy annyira nem jön át ez a film egy európai nézőnek, annak ellenére, hogy a Nike itthon is rendkívül népszerű. A tengerentúlon amerikai ikonként tekintenek rá, pedig Malajziában és Vietnámban készülnek a cipői — erre egyébként a filmben is reflektálnak egy rövid gondolat erejéig, ahogyan a Just do it! szlogenre is. Ezek is csak azt az érzést erősítették bennem, hogy amit Ben Affleck rendezett, az egy baromi drága promóciós anyag. Mégis, az Air a kritikusok leginkább elmarasztaló véleménye ellenére, illetve talán éppen a brand amerikai néplélekre gyakorolt hatása miatt tudott igen kedvelt film lenni az USA-ban. Nálunk az Amazon Prime streamingszolgáltató kínálatában tekinthető meg.