— Hosszú történet ez, melyről akár napokon át tudnék mesélni — vágott bele a dolgok sűrűjébe az ötvenes éveit taposó családfő. Kertelés nélkül, mégis (húz)ódzkodva egy kissé. Mondván, a mai világban, amikor rengeteg embernek jóformán csak kenyérre meg tejre futja, nem igazán bölcs dolog efféle hóborttal dicsekedni. 1990-ben, amikor zsenge tudósító koromban először készítettem velük kisriportot e témában az akkori, szépemlékű Bánáti Híradó számára, beszélgetőtársaim udvarában tizenegy rőt szőrű fajkutya neveledett.

— Jelenleg négy kutyánk van — veszi át a szót Györgyi. — Red Wonder Victor, Red Wonder Woodo Witch, Red Wonder Victory, illetve az anyjuk, Impres Red Destiny. Noha lényegében sohasem hagytunk fel a kutyázással, a legutóbbi úgynevezett visszatérésünket a 2007-ben jegyzett utolsó tervezett almunk felszámolása óta egy baráti gesztusból fakadó „láncreakció” eredményezte. Segítettünk egy ismerősünknek kutyát behozni külföldről, és hálából egy olyan kölyköt kaptunk tőle ajándékba, amelynek felmenői rendre világbajnokok voltak. A kiskutyát szépen fel is neveltük, s amikor tenyészéretté vált, próba-szerencse, fedeztettük a Luxatori Heart Breaker néven jegyzett apaállattal, korábbi tenyészetünk egyik ugyancsak kiemelkedő kanjával. Eredmény? A szuka tizenöt kiskutyát kölykezett. Mindez másfél évvel ezelőtt történt. A férjem nagy izgalmában hirtelen arról is megfeledkezett, melyik országban él — teszi hozzá nevetve.

Barsiék 1982-ben kezdtek el ír szettereket tenyészteni. Noha Györgyi cockert szeretett volna tartani, a mérleg nyelve végül István elképzelése felé billent. A döntést egyikük sem bánta meg, az ír szetter ugyanis rendkívül vidám és kedves jellemű eb, mely imádja a családját és a barátait. Kutyákat és embereket egyaránt. Csakhogy...

— A szetterkölyköket kicsi koruktól bátornak, nyugodtnak, önállónak kell nevelni, mert ha ezt nem tesszük meg idejekorán, a legfontosabb pillanatokban megbosszulja magát — avat be apránként a tenyészet esszenciájába Györgyi. — A kutya és a gazdája között sajátos lelki szimbiózis alakul ki. Ha például ideges vagyok odabent a ringben, a kutyám is ideges lesz. Ráadásul pontosan érzik, kettőnk közül is kinek tartoznak feltétlen engedelmességgel. Lásd, énvelem a kutyák játszanak, gyakran még a kávét sem tudom úgy meginni tőlük, hogy ne másznának a fejemre. Szeretnek, de egy szemet sem hallgatnak rám. Bezzeg a férjemre! Hasonló a képlet Ella lányunkkal és István fiunkkal is. Ellának szinte egy szemöldökrándítás is elegendő, máris csend és fegyelem van az alomban.

— A fajkutyák tartása nem csak kiállításokból áll — gombolyítja tovább a beszélgetés fonalát István. — A kutyákat kicsi koruktól meg kell tanítani pórázon járni, el kell sajátítaniuk a ringdresszúrát, a pózolást, a fogmutatást stb., kilenc hónapos koruktól pedig rendszeresen fodrászhoz is el kell vinni őket. Harmincöt esztendő alatt bőven megtapasztalhattuk, hány versenypontot lehet veszíteni a csekélységnek tűnő részleteken.

— S persze, maga a tenyészet is sokkal több annál, hogy találomra összehozunk két, szemre tetszetős kutyát! Ez akár 15-20 évet is igénylő vonalvezetés, ahol mind a fenotípusnak, mind pedig a genotípusnak egyaránt be kell jönnie! — tette hozzá Györgyi.

A délkelet-bánsági Ürményháza határában, noha a „visszaparancsolt” termálvíznek hosszú távon sokkal több hasznát vehette volna a környék, a bőségesen szikes talaj kőolajat is termett. Mivel István is ebben az iparágban dolgozott, a ’80-as évek derekán a családi költségvetés nem érezte meg túlságosan egy-egy ritkább vérvonalú kutya megvásárlását. De aztán jöttek a ’90-es évek! Polgárháborúval, kényszermozgósításokkal, hiperinflációval... Az ürményi „naftások” sem kerestek havi tíz márkánál többet.

— Szerencsénkre akkor már volt nevünk, tudtak rólunk — lép vissza a múltba István. — Érkezett hozzánk egyszer Olaszországból egy vásárló. Megalkudtunk egy kutyára, melynek árából — tudom, hihetetlenül hangzik — négy hízódisznót vehettünk. Almainkból Görögországba, Magyarországra, Horvátországba, Szlovéniába, sőt, Norvégiába is került ki fajkutya. Ma ezek a kutyatípusok már csak átlagosnak számítanak. Az angolok például tízévente bővítik és cserélik a szabványt, ami pedig a mostani nagy kiállításokat illeti, nos, azok már régóta nem a tenyészetről, hanem az erőfitogtatásról szólnak. Amíg például a ’80-as és a ’90-es években a hollandok és a belgák tartották a legjobb ír szettereket európai viszonylatban, addig ma az orosz újgazdagoké a pálya. Presztízskérdés számukra aprópénzért felvásárolni akár egy évszázad tenyészetét is, noha valójában semmit sem tudnak kezdeni vele. Örülök, hogy ennek a cirkusznak már régen nem vagyunk közvetlen részesei. Ott ugyanis, ahol csak a pénz beszél, a valódi értékek sohasem tudnak kifejezésre jutni.

— Azért teljesen mégsem vonultunk vissza — egészíti ki férje gondolatait Györgyi. — Továbbra is eljárunk 3-4 kiállításra évente, de már nem hajtunk annyira, mint a kezdetek kezdetén. Tudod, amikor megnyered az első serleget, az új erőt ad a másodikhoz, a harmadikhoz, a sokadikhoz. Majd veszel új kutyákat meg újabbakat. Hajtod magad, nyomod a kilométereket, hétvégeken is. Egy példa: amikor bemegy a kutyád a szorítóba, majd osztályozni kezdi a bíró, valósággal összerándul a gyomrod az izgalomtól. Ha pedig győz, olyan érzés kerít hatalmába, mint amikor diplomázik a gyereked. Eszelősen hangzik, de ez a tömény igazság. A nagy hajtást a ’90-es évek végén hagytuk abba. Leányunk ekkor lett középiskolás. A kutyákat megtartottuk, de már merőben higgadtabban álltunk a dolgokhoz.

A Barsiék nappalijának polcain sorakozó serlegeket és plaketteket nézegetve a hajdani nagy országok részecskéi is egymásra találnak. A házaspár, nemes fajkutyatenyésztői szenvedélyének hódolva, Maribortól Zágrábon át Gyevgyelijáig, illetve Belgrádtól Pozsonyig, kiállításról kiállításra utaztatta rőt szőrű kedvenceit. Tenyészetük egyik kiemelkedőbb példánya mindenképpen a Magyarországon született Luxatori Kind of Magic Kane, a Hera Red Wonder néven törzskönyvezett tenyészszukájuk leszármazottja. A Red Wonder-vonalon futó ír szetter kutyabajnokok (név)sora szinte végtelen...

— Hogy mit gondol minderről a falu? Megszólni mindenütt csak azt szokás, aki tesz valamit. Mifelénk sincs ez másként. Szerencsére mi sosem foglalkozunk azzal, kinek mi gondja van reánk. Amíg idehaza voltak, a kutyák sétáltatása, úgynevezett kondiztatása a gyerekeink feladata volt. Most én vállaltam el — próbál utóbbi kérdésemre is választ adni Györgyi. — A gyerekeink kiröppentek, unokáink születtek a messzi távolban, újabban pedig sajnos a kór és az egyéb nemkívánatos „vendég(ek)” is bebocsáttatást kért(ek) hajlékunkba. Újrakezdtük hát az életünket. Emlékszel, egykoron azt is megkérdezted tőlünk, mit tudnánk tanácsolni egy kezdő kutyatenyésztőnek. A válaszunk most is ugyanaz: a kutyatenyésztésből lehetetlenség meggazdagodni, mert a díjakat kísérő pénzutalvány sokszor még az üzemanyagra sem elég. Viszont mindig lesz egy igaz, hű barátod, aki már kapunyitáskor üdvözölni fog. Ez a Red Wonder, a Vörös Csoda!