Akár egy derűs, életteli, nevetéstől zsongó gyerekszoba is kialakulhatott volna a sepsiszentgyörgyi Osonó Színházműhely Ahogyan a víz tükrözi az arcot című előadásának színteréből. A felhőtlen gyermekkort, az idealizált családmodellt is színpadra vihette volna a társulat, mégis másképp döntött: a romániai statisztikai hivatal kíméletlen számadatait felhasználva (a mondanivaló céltalan bolyongását megelőzendő) húsbavágóan és drasztikusan tárta a nézők elé a kegyetlen valóságot szociális problémáinkról, családi kapcsolatainkról, korunk társadalmának buktatóiról.

Az előadásnak a Kosztolányi Dezső Színház adott otthont szeptember 27-én, Desiré villamosának az idei első állomásaként. A erdélyi vendégtársulatnak ez már a sokadik fellépése volt a darabbal, még augusztusban megkezdte ugyanis vele negyvennapos európai turnéját, melynek során hét ország nézői láthatták.

A falak bohókásan csíkosak, a sarokban napocska figyel mosolyogva, ahogyan az a gyerekrajzokon is lenni szokott. A szoba még üres. Hogy milyen lesz, miről árulkodik majd a tér, leginkább a gyermektől függ, aki belakja a szobát; az pedig, hogy milyen lesz a gyermek, legfőképp a szülőktől, a nevelőktől függ, akiktől az első impulzusokat, a világról alkotott képének meghatározó mozaikkockáit kapja. Ahogyan a víz tükrözi az arcot, úgy tükrözik a csemeték a felnőtteket: minden szépségükkel és hibájukkal együtt. De vajon felfogjuk-e, mit jelent ez valójában? Vajon kellőképpen érezzük-e ennek a törvényszerűségnek a súlyát?

A dinamikus egymásutánban következő epizódok szinte észrevétlenül, egyik pillanatról a másikra változtatják meg a folyamatosan formálódó, különféle hatásokhoz idomuló gyermeki közeg hangulatát. Emlékezetünkben vájkálnak a színészek, előcsalogatják kedves és kevésbé kedves emlékeinket: a színpadon viszontlátjuk a gyermekszívvel megélt örömeinket, bánatainkat, reményeinket és csalódásainkat. A darab visszarepíti a nézőt azokba az évekbe, amikor még a szülei szeretetének birtoklása a legbecsesebb kincs, amikor a játék a nap legfontosabb eseménye, amikor az erő abban méretik meg, hogy kinek a tejbegríze a legsötétebb a kakaótól — ezáltal mintha egyúttal egy titkos társaságba is beavatná őt. Ekkor tudatosul ugyanis a befogadóban, hogy itt és most nincs mellébeszélés és képmutatás. Gyermeki őszinteséggel vágják képünkbe az igazságot a kapcsolatainkról. A családban uralkodó, számadatokkal megerősített állapotok rosszabbak, mint képzelni mertük, az ezzel való szembesülés pedig lesújtó. A közönség visszafojtott lélegzetének hosszával mérhetők azok a mélységes drámai momentumok is, amelyekben a gyermek ártatlan hívószava — anya!, apa! — kíváncsiskodó, kérdő, kérő mivoltából egyszerre nyugtalan, rémült, sőt egyenesen kétségbeesett segélykiáltássá torzul. Vajon meghallják ezeket a segélykiáltásokat azok a szülők, akik munkájuk miatt magukra hagyják gyermekeiket; akik nem védik meg őket az erőszaktól családon belül és kívül; akik nem mutatják meg nekik a felnőtté váláshoz vezető helyes utat abban a korban, amelyben a legnagyobb szükségük volna rá?

Akinek már van gyermeke, annak azért, akinek még nincs, annak pedig azért nyújtott meghatározó élményt az Osonó Színházműhely előadása. Valójában megtették helyettünk az első lépést: bátorságot merítettek, segítettek kiásni a mélyre eltemetett és elgereblyézett gyermekkori traumáinkat, és rámutattak a problémák esetleges forrásaira, hogy felismerjük őket, és a jövőben ne ismétlődjenek meg. Ez a legszebb ajándék, melyet a gyermekhéthez közeledve a közönségnek adhattak. Köszönet érte!