Tudni kell, hogy 1982-ben a törökbecsei Miloje Čiplić Általános Iskola három hatodikosa, Pap Andreas, Galetin Siniša és Jónás Ferenc kalandútra indult, pontosabban — egy barát kivételével — mások tudta nélkül elszökött otthonról azzal a szándékkal, hogy a Gibraltári-szorostól kezdődő, Földközi-tengerrel is határos Marokkóba, illetve annak egyik legnagyobb városába, Marrákesbe (Marrakech) juthasson.

Jól emlékszem erre a nem mindennapi eseményre, hiszen akkor ötödikes voltam, s a faluban, az iskolában mindenki erről beszélt. Persze akkortájt mi gyermekfejjel mindezt félvállról vettük, nem gondolva arra, hogy az ilyen jellegű csínytevés hatalmas aggodalmat okozott a szülők, nagyszülők és mások életében is, akik féltették a három gyerkőcöt, a nyomtalanul eltűnteket.

Pap Andreas

Bevallom, ebben a rohanó világban majdnem meg is feledkeztem erről a „világra szóló” történetről. Nemrégiben azonban jóbarátom, aki mintegy harminc éve Németországban él, Pap Andreas azzal a kéréssel keresett fel, hogy ha nem is olyan nagy visszhanggal, de tegyük közzé ezt a történetet, mely annak is bizonyítéka, hogy addig vagyunk gyerekek, amíg a szüleink élnek, vagy addig, amíg a gyermekkori pillanatokat, emlékeket vissza tudjuk varázsolni a jelenbe. Az Andreasszal folytatott beszélgetésünk során ha csak egy rövid időre is, de visszarepültünk a múltba, az ember legcsodálatosabb éveibe, a gyermekkorba. Hiszem, hogy a kalandos történet az olvasóink érdeklődését is felkelti, az afrikai álom, mely valamikor 1982-ben, egy téli napon kezdődött.

— Már nem is emlékszem pontosan arra, hogy az egész hogyan indult, de arra igen, hogy abban az időben az osztálytársaimmal együtt egy akkor jól ismert zeneszámot hallgattunk, sőt énekeltük is, mely Marrákesről szólt. Hol van ez a város? — kérdezgettük. A választ a térképen találtuk meg, s akkor tudatosodott bennünk, hogy a kiszemelt hely Afrikában van. Ekkor az egyik barátom azt mondta, jó, akkor Afrikába megyünk, de hogy Afrikában hova, arra csupán a színes, nyomtatott térkép tudta megadni a választ — mesélte Pap Andreas. Azt is hozzátette, ők négyen, mert a terv szövögetésekor Csányi Károly barátjuk is a körbe tartozott, csupán otthonról szerettek volna megszökni, de hogy miért, erre mindmáig nem találtak valódi választ. — Az édesapám külföldön dolgozott, engem pedig idehaza a nagyanyám és a nagyapám nevelt, akik mindent megtettek annak érdekében, hogy csodálatos gyermekkorom legyen. Siniša szülei szintén külföldön tartózkodtak, Feri pedig a szülővárosunkban a családja körében nevelkedett. Nem biztos, hogy mindennek volt szerepe, mert abban az időben erről nem gondolkodtunk. Úgy hiszem, hogy az indítványozó a kalandvágy volt, melynek súlyosságát gyermekfejjel akkor még egyáltalán nem mérlegeltük. Visszatérve a családomra, amellett, hogy nagyapám suszterként dolgozott, jól ismerte a földrajzot, ezért tőle kérdezősködtem, hány kilométerre van Marrákes. Szegénykém mit sem sejtett az érdeklődésem okáról. Egy februári napon indultunk útnak, melyhez pénzt is szereztünk. Pontosabban én a nagyapám családi kasszáját csonkítottam meg, de Jónás Ferenc is a nagyapja pénzét tulajdonította el, méghozzá azt az összeget, amelyet a nagypapi az egyik tehén eladásából gyűjtött be. Volt tehát némi pénzünk, személyazonossági igazolványunk, de útlevelünk egyikünknek sem. A találkozó a buszállomáson volt, ahol Karcsi, Ferenc, Siniša s én jelentünk meg, ám felszálláskor Karcsi megtorpant, és nem mert velünk tartani, ezért Afrika irányába hárman indultunk el.

Galetin Siniša

Beszélgetésünk közepette azt is megtudtam, hogy a fiúk három-négy napon át az autóbuszon kívül vonaton is utaztak, a végállomás pedig a horvátországi Rijekába vezetett.

— Amikor Rijekába értünk, azonnal a kikötőbe mentünk, hogy megtudjuk, melyik hajó indul Spanyolországba, mert úgy tudunk majd legkönnyebben Marokkóba jutni — folytatta történetét Andreas, és minderről úgy beszélt, mintha tegnap történt volna. — Ott, abban a számunkra ismeretlen városban bujkálni kezdtünk, hiszen attól féltünk, hogy ha felfedik a kilétünket, az afrikai utazásunk dugába dől. Sejtettük, hogy itthon a szüleink, nagyszüleink, osztálytársaink, a barátok, rokonok, szomszédok, a falu közössége már keres bennünket. Csányi Karcsit kérdezgették, hogy hol lehetünk. Egy ideig nem árulta el, de amikor átérezte ennek komolyságát, esetleges tragikus következményeit, mindent elmondott, amiért most, felnőttként visszagondolva, hálásak lehetünk, mert a mesébe illő történetnek rossz vége is lehetett volna. Ez egy tanulságos esemény, mely arra figyelmezteti a gyermekeket, hogy ne tegyék azt, amit mi hárman cselekedtünk, mert óvnunk és vigyáznunk kell egymást — fejezte be a negyven évvel ezelőtti események felidézését Andreas.

Pap Andreas mára sikeres felnőtté vált, aki soha nem adja fel az álmait. Több éve szabadtüdős mélymerüléssel foglalkozik, méghozzá olyan sikerrel, hogy a 65 méteres, jég alatti mélymerüléssel Guinness-rekorder lett, a csúcsot pedig nemrégiben egy diákja döntötte meg 74 méterrel. A 115 méteres német rekord mindmáig az övé, ezt Egyiptomban érte el. A csúcseredmény az ő kitartó, odaadó munkájának a gyümölcse, de a siker útján rengeteg biztatást kap az élettársától, Mihić Mónikától, aki segített abban, hogy Andreas több ember példaképévé váljon.

Igazán megtisztelő volt, hogy éppen velünk osztotta meg ezt az álmot, mely már nem sokáig marad beteljesületlen, mert az idén szeptemberben, negyven év után, megvalósul. Pap Andreas a barátjával, a jelenleg Svájcban élő Galetin Sinišával a múlt eseményeit visszaidézve útra kell, és motoron az akkori útvonalon „ismét” Afrikába megy.

Mindamellett, hogy az elmaradt életpillanatok válnak majd valóra, talán a rejtélyes kérdésre is választ kapnak, hogy valaha miért indultak útnak.

A három fiú a régi újságcikk fotóján (balról jobbra): Jónás Ferenc, Galetin Siniša és Pap Andreas