Ilyenkor december tájékán gyakran eszembe jut hófehérbe öltöztetett gyermekkorom — napokig esett a hó, a hó eltakarítása pedig természetes volt, senki sem kapott miatta hisztériás rohamot. A járda szélére felhalmozott hókupac egyre nőtt, és bizonyos idő után a másik oldalon közlekedőknek csak a sapkáját, kalapját lehetett látni. A felállított hóemberben akár két hónapon át is gyönyörködhettünk, mert a hó nem olvadt el, és a téli szünidőben eszkimók módjára, kedvünk szerint akár hókunyhókat is építhettünk. Csak akkor fáztunk meg ha nem ügyeltünk kellőképpen az öltözködésre.

Mindez eszembe jutott akkor is, amikor három évvel ezelőtt az adventi utam végállomása Mariacell volt. Ausztria területére érkezve sűrű hóesés fogadott bennünket. Az utakon a hókotró gépek tették a dolgukat, az autóbuszunk pedig óvatosan tette meg az utat abba a kis, téli képeslapokra emlékeztető csodavárosba, amelyet Mariacellnek hívnak.

Egy ugyancsak mesébe illő építmény előtt álltunk meg: a panziónk épülete egy nagyobbra sikeredett családi házra emlékeztetett. A feldíszített recepció hatalmas és meghitt előszoba hangulatát árasztotta, s ha eddig még nem állt volna módunkban megszabadulni az otthonról hozott gondoktól, varázsütésszerűen ez a probléma is megoldódott. Pillanatok alatt hatalmába kerített bennünket a fenyőillatú, karácsonyváró, ünnepi légkör. Miután elhelyezkedtünk az otthonunkat idéző szobánkban, mindannyian siettünk ki a szabadba, hogy a vacsora idejéig a hópelyhek táncát élvezzük.

Mariacell zarándokhely. Évente több százezer zarándok és látogató érkezik ide, hogy a Szűzanya kegyszobrát megtekintse. A 12. század első évtizedében a Sankt Lambrecht-i bencés monostor alapítványi birtokként kapta meg a mai Mariacell vidékét. Az apát az itt élő emberek lelki gondozását rábízta egy Magnusz nevű szerzetesre, aki télvíz idején indult útnak, és az apát beleegyezésével egy hársfából faragott Mária-szobrot is magával vitt. A legenda szerint december 21-én Magnusz közel járt úti céljához, amikor is egy óriási sziklatömb állta útját. Kilátástalannak látszó helyzetében Szűz Máriához fohászkodott — nem hiába. A szikla meghasadt, és szerzetesünk immár akadály nélkül folytathatta útját. Megérkezvén a célállomásra a szobrocskát farönkre helyezte, s egy kis cellát eszkábált föléje. Ő maga is itt húzódott meg a fagyos tél elől.

A helység neve tulajdonképpen a „cellabeli Máriá”-ból eredeztethető.

Az első, betegségből való felgyógyulás Henrik morva őrgrófnak és feleségének nevéhez köthető — a középkori betegségek egyik legelterjedtebbikéből, a súlyos köszvényből gyógyultak ki 1200-ban. Napjainkban a kegyszobrot Ausztria Nagyasszonyaként tisztelik a hívek.
A bazilika a gótikus és a barokk stílus ötvözete. A gótikus templom keletkezésének magyar vonatkozásai is vannak. A legenda szerint Nagy Lajos királyunk 1365-ben Szűz Máriában bízva nyert csatát az országát fenyegető ellenséggel szemben, s hálája jeléül értékes Madonna-képet ajándékozott a templomnak. A kép napjainkban a kincstár oltárán helyezkedik el. Hogy valóban nagyra értékelték adományait, mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy a főkapu egyik oldalán életnagyságú ólomszobor őrzi emlékét. A szobrot Bathasar Moll készítette a templom alapításának 600. évfordulójára.

Vannak a földön olyan energiadús csomópontok, amelyeken áthaladva mérhetetlen  mennyiségű életenergia járja át az ember testét. Mariacell is ezek közé tartozik.