* Mikor kezdődött el az ön életében a zongorázás?

— Kishegyesen Horváth László biztatására kezdtem zongorázni, aki az általános iskolai zeneművészet mellett zongorát és hegedűt is tanított.

Aránylag későn, negyedik osztályban kezdtem el ismerkedni a hangszerrel, habár általában harmadikban tanácsos ezt meglépni. Mivel Horváth László nem zongora szakos volt, Krstić Júliához kerültem, hetente kétszer jártam át hozzá Bácsfeketehegyre, magánúton, hiszen akkoriban még nem volt intézményesítve a zongoratanítás. Felvételiztem a kiemelkedően erős Szabadkai Zeneiskolába, Bordás Lajos volt a tanárom, Kvanka Júlia az osztályfőnököm, és olyan kiváló emberek keze alatt tanultam, mint például Égető Gabriella, Lévai Balog Judit, Huszár Elvira. Elméleti és zongora főtanszakra is jártam, ami nem volt gyakori. Mivel magániskolából kerültem fel, azt ajánlotta a tanárom, hogy iratkozzak be mindkét szakra, és ha véletlenül nem boldogulok majd a hangszer szakon, akkor megmarad az elméleti mint lehetőség. Szerencsére mindkettőt sikeresen elvégeztem, és két diplomát szereztem. A továbbtanulásomat illetően az egyik lehetőség a belgrádi zeneakadémia volt, ahova sikeresen felvételiztem, emellett pedig beiratkoztam a szabadkai Közgazdasági Karra is. Mindkét helyre mint rendes hallgató jutottam be, majd következett az egyéves katonaság, mely alatt volt időm átgondolni, hogyan tovább. Úgy döntöttem, hogy a szabadkai karra mint rendes hallgató járok be, a belgrádi zeneakadémiának pedig távhallgatója leszek azzal, hogy bizonyos órákon kötelezően részt kell vennem. Így hetente kétszer utaztam Belgrádba, az időm többi részét pedig Szabadkán töltöttem.

* Nem volt nehéz összeegyeztetni ezt a két külön világot?

— Talán éppen azért volt jó, mert annyira eltértek. A közgazdaságiban hatalmas lexikális anyag és képletek sokasága fogadott, minden teljesen új volt. Itt is csodálatos tanáraim voltak, mint például Várady Tibor a jogtudomány területén vagy Kovács Béla matematikatanár. Élveztem ezt a másfajta világot. Amikor az utolsó évemet töltöttem Belgrádban, akkor szolfézsból demonstrátori órákat tartottam, és valójában itt kóstoltam bele a zenepedagógiába. Az is érdekes volt számomra, hogy Belgrádban a francia módszert követelték, én pedig olyan helyről mentem, ahol a Kodály-módszert alkalmazták.

* Ha jól tudom, volt egy kis kitérő, amikor nem a zongoratanítás volt a mindennapi munkája.

— Így van, hiszen a két diploma megszerzése után a mezőgazdasági birtokon kezdtem el dolgozni mint közgazdász. Rendkívül jó munkatársakkal kerültem össze a szakszolgálaton, minden ügyviteli egységet kipróbáltam. Az igazgató elintézte, hogy egy hónapot a topolyai bankban is eltöltsek, hogy a bankügyekbe is belelássak. Nyolc évig voltam a birtokon, de ezzel párhuzamosan magánúton zongorázni tanítottam az érdeklődő diákokat. Az első tanítványaim egyike, Brezovszki Edit most a kollégám.

* Ennyire magától értetődő volt, hogy zongoratanár lesz?

— Ezt az idő hozta így, én meg voltam győződve róla, hogy nem tudok majd tanítani, a gyerekekkel dolgozni, de sikerült megtalálni velük a közös hangot. Öröm azt látni, amit az ember el tud érni egy-egy gyereknél, legyen szó versenyről vagy egyáltalán a fejlődésükről, mert ilyenkor azt érzem, hogy van eredménye a befektetett munkának. A közgazdaság terén azt éreztem, hogy az ember egy gépezetnek a része, és ha nem én, akkor más helyettesíti azt a bizonyos alkatrészt, és folyik tovább a munka. Többé-kevésbé élvezettel végeztem a közgazdasági területen levő munkákat, hiszen tizenkét évig tevékenykedtem pénzügyi igazgatóként az egészségházban, de a zongoratanítás mindig szerves része volt az életemnek.

* Jelenleg a Topolyai Alapfokú Zeneiskola kihelyezett tagozatán tanít.

— Pontosan, és kishegyesi diákokból áll az osztályom nagy része. A topolyai zeneiskola akkori igazgatója rábeszélt, hogy ha valaki zongora szakot fejezett be, akkor intézményes keretek között végezze a fiatalok képzését. Hangszert hoztak Kishegyesre, így nem kellett a tanárnak és a diákoknak Topolyára utazniuk. Nagyon jó dolog, hogy sok versenyen vesznek részt a tanulók, részben azért, mert felkészítjük őket, részben pedig mert az iskola megszervezi a megmérettetésekre való eljutást, és nem a szülőknek kell fizetniük a részvételi díjat. Természetesen a szülők segítsége is fontos, hogy buzdítsák a gyerekeiket, támogassák őket, mellettük álljanak.

* Változott a zongoratanítás az idők során?

— Megváltozott maga a program, könnyebb lett, ami jó, mert régebben a diákok 90 százaléka nem tudta elsajátítani az előírt tananyagot, túl nagy és nem reális elvárásokat támasztott. Jelenleg olyan a helyzet, hogy aránylag könnyű programokkal be lehet jutni a középiskolákba, de az egyetemekre nehéz bekerülni, mert magasan van a léc. Persze mindig kétélű dolog, hogy meddig lehet feszegetni a határokat. A gyerekek is változtak, de ez az egyéni oktatásban nem annyira érezhető, és könnyebb orvosolni a problémákat, mint amikor egy-egy osztályban nagyon különböző gyerekek tanulnak együtt.

* A templomkoncertek egyfajta hagyománnyá váltak a faluban. Hogyan indult ez el?

— Vonzó volt számomra a templom, illetve az orgona, és szerintem mindenki így érez, aki zongorázni tanul. Úgy gondolom, hogy élmény Bach-műveket játszani a templomban. Az Olaszországban töltött idő alatt csodálkoztam rá a templomi koncertekre, és tetszett az egyház nyitottsága efelé. Kishegyesen 1991-től kerülnek a közönség elé ezek a programok, melyeken nem csak kishegyesi fellépők hallhatóak. Leginkább húsvéthétfőn és az Anna-napi búcsúkor rendezzük meg ezeket az eseményeket. Az, hogy a mi templomunkban, a mi orgonánkon és a mi gyerekeink játszanak, még inkább közelebb hozza ezt a különleges élményt.

* Az ön kezdeményezése volt, hogy két alkalommal Kishegyesen rendezzék meg az eszperantó nyelvet beszélők nemzetközi találkozóját.

— 2004-ben volt az egyik, 2009-ben a másik, és családi találkozókból született meg ez a két alkalom. A hely kiválasztásánál fontos volt, hogy a kirándulásokon és a játékokon kívül minden eszperantóul folyhasson, ezért a Kátai-tanya mellett döntöttünk. Körülbelül százan vettek részt egy-egy találkozón, és volt, aki Uruguayból utazott ide. Az első tíz-, a második pedig tizennégy napos volt, és mindkettőre több mint tíz országból érkeztek hozzánk.

* Mi motiválja önt ebben a fáradhatatlan munkában, hogy fellendítette és megőrizte a faluban a zenetanítást?

— A zene szeretete motivál a leginkább, és azért fontos a díszpolgári elismerés, mert reflektorfénybe helyezi a komolyzenét. Nagyon sokan végzik ezt a munkát, melyet én is, és mégsem kapnak elismerést. Én itt maradtam a faluban, itt dolgoztam részben mint közgazdász, részben mint zenész, és igyekeztem olyan programokat szervezni, amelyek érdekesek lehetnek, illetve a közösség számára pozitív érzéseket hozhatnak. Az évek folyamán nagy segítségemre voltak a Kishegyesen élő vagy az innen elszármazott zenészek, mint például Linka László, Gál József, Barcsik Hédi, Brezovszki Edit, Bulatović Gabriella, Tóth András, Kádár Sándor, Németh György, Dudás Virág Ervin, Csőke Andrea, Csőke Noémi és Magó Áron. Fontos megemlíteni, hogy a rendezvények nem valósulhatnak meg a kellő nyitottság nélkül. Az Ifjúsági Tribün Kovács Éva vezetésével, a művelődési egyesület Szőke Annával, majd pedig Linka Berec Gabriellával az élen mindig a támogatásáról tett tanúbizonyságot, hogy Kishegyesnek gazdag kulturális élete legyen.