home 2024. március 28., Gedeon napja
Online előfizetés
A zene és a divat találkozása
Salvai Ramona
2018.07.06.
LXXIII. évf. 26. szám
A zene és a divat találkozása

The Velvet Underground & Nico

Az együttes csupán 30 000 lemezt adott el működésének első öt évében, viszont manapság mégis azt gondoljuk a tagjairól, hogy nemcsak a zenetörténelem úttörői voltak, hanem koruk fiatalságának gondolkodását és öltözködéskultúráját is meghatározták. Brian Eno szerint a magyarázat egyszerű: „Mindenki, aki vásárolt egyetlen lemezt is, maga is zenekart alapított.” Ez nyilvánvalóan túlzás, viszont kitűnően sejteti a Velvet Underground határfeszegető és hagyománybontó attitűdjét.

A ’60-as évek New Yorkjának alternatív szcénáján feltűnő csapat mára legendássá vált albuma, a The Velvet Underground & Nico már több mint ötven éve meghatározó eleme a zenei palettának. Időnként az együttesel kapcsolatos kiállítások szerveződnek és nyílnak, kiadványok jelennek meg, követői pedig még mindig vannak. Az alábbiakban egy kis betekintést nyújtunk abba, hogyan is épül fel a Velvet Underground, mely zenéjében, gondolataiban és vizuális megjelenésében is sajátos utat alakított ki magának.

A mondás szerint: előbb tanuld meg a szabályokat, hogy aztán meg tudd őket szegni. Valami ilyesmi történhetett az együttes alapítóinak karrierje során is. John Cale és Lou Reed is hagyományos módon, egy zenei képzéssel kezdték. A közös iskolában ismerkedtek össze 1964-ben, majd indultak el kísérletező, protopunk útjukon. Később csapódott hozzájuk a gitáros Sterling Morrison és a dobos Angus MacLise. A csapat egyre többször tűnt fel a New York-i alternatív szféra különféle eseményein, például galériákban és felolvasóesteken.

Mielőtt felvették volna a nevet, melyen aztán világhírűvé váltak, a fiúk számos ötlettel próbálkoztak. Ilyen például a The Warlocks, a The Primitives vagy a The Falling Spikes. Végül a befutó kiválasztását a kortárs irodalom egy — kevésbé minőséginek tartott — műve inspirálta. A Velvet Underground címet viselő sztori a ’60-as évek titkos szexuális, alvilági ügyeiről szólt. Mondanunk sem kell, hogy a névkölcsönzésből a történet írója, Michael Leigh is igen szépen profitált.

Habár a csapat minden tagja igen erős személyiség volt, az első konfliktusok a dobos MacLise-szal bontakoztak ki. Tehetségét senki sem vonta kétségbe, viszont összeférhetetlenség miatt hamar kivált az együttesből. Helyét Maureen ’Moe’ Tucker vette át, aki hasonlóan kísérletező jellemével jól beilleszkedett a zenekarba. Időnként alternatív megoldásként használt szemeteskukáival és kalapácsával tett hozzá a csapat egyébként is autentikus hangzásvilágához.

A Velvet Underground történetében mérföldkőként számon tartott, Andy Warhollal való találkozásra a New York-i Café Bizarre-ban került sor, ettől fogva pedig — a szupersztár nem elhanyagolható támogatásának köszönhetően — a fiúk elindultak a világhírnév felé. A Silver Factory hivatalos házi zenekaraként Warhol filmjeiben és egyéb produkcióiban is feltűntek.

Ám Warhol nemcsak a saját hírnevével járult hozzá a fiatal zenészek bemutatkozó lemezének sikeréhez. Ő mutatta be nekik a különleges kisugárzású és nem mindennapi hangú német énekesnőt, Nicót. A lány már korábban is megjelent a nyilvánosság előtt, főleg modellként, illetve például Fellini La Dolce Vitájában is szerepelt. Lemezszerződésüket az MGM Verve Recordsnál is Warholnak köszönhetik, ahogyan az azóta legendássá vált „banános” lemezborítót is.

 


A szerencsés találkozás azonban nem volt elég az azonnali sikerhez. Warhol támogatása ellenére is csak egy viszonylag szűk közönség érezte meg és tudta befogadni a Velvet Underground nyers hangzásának korszakalkotó mivoltát. Ma már tudjuk, hogy az akkor teljesen újnak számító pop-punk értelmezés mekkora hatással volt a későbbi nemzedékekre, akkor viszont sem a szélesebb közönség, sem a lemezkiadó nem szavazott túl sok bizalmat a csapatnak. A lassan jövő siker persze feszültségeket is szült, mígnem a fiúk végül megszakították szakmai kapcsolatukat Warhollal. A pop art művész távozásával pedig Nico sem maradt túl sokáig velük.

1967 szeptemberében kezdték meg következő lemezük, a White Light/White Heat felvételeit, ezzel pedig egy újabb irányba indultak el. Az album fontosabb jellemvonásai a nyers hangzásvilág és az elnyújtott improvizációk, melyek háttérbe szorították a korábban jellemző, valamivel poposabb dallamokat. Sterling Morrison így nyilatkozott a korongról: „Nagyon hangosan játszott mindenki, és egy csomó elektronikus cucc volt velünk a stúdióban. Gary Kellgren hangmérnök, aki egyébként nagyon is ért a szakmájához, folyamatosan azt mondogatta nekünk, hogy ezt így nem csinálhatjuk, ezt nem lehet felvenni. Mi pedig úgy reagáltunk, ahogy általában, azaz csak ennyit mondtunk neki: »Figyelj, mi nem tudjuk, hogy mi zajlik ott bent, és nem is akarunk hallani róla. Csak tedd meg, ami tőled telik.« Emellett pedig ez egyfajta tudatos antiszépség is volt, és azok a rajongók, akik eléggé nyitottak, illetve kitartóak voltak, csak egyre jobban megszerették ezt.”

Az új korszak — nem meglepő módon — nem állandósodott. A ’60-as évek végére Reed és Cale között összeférhetetlenségig fokozódott a kreatív elgondolásaik különbözősége. Végül Lou Reed távozott, és a helyére érkező Doug Yule egy lágyabb, folkosabb stílust hozott a csapatba.

Reed és Cale „szakítása” szerencsére nem szólt örökre. 1989-ben egy közös projektum erejéig újra együtt zenéltek. Songs for Drella című albumukkal Warhol előtt tisztelegtek, akit a haragos elválásuk ellenére az együttes patrónusának tartottak. A Drella egyébként Warhol beceneve volt, melyet eredetileg az egyik szupersztár, Ondine ragasztott rá, és melyet a Dracula meg a Cinderella vegyítéséből alkotott meg. Többek szerint ugyanis Warhol személyiségében mindkét karakter jelleme erősen jelen volt.

A Velvet Underground viharos és egy kicsit sem szokványos életútjával együtt végül méltó helyet kapott a zenetörténelem XX. századi fejezetében. Erre 1996-ban „hivatalosan” is sor került Patti Smithnek köszönhetően, akinek révén a zenetörténet legbefolyásosabb alakjait számon tartó Rock and Roll Hall of Fame-be is beiktatták a csapatot.


Forrás: AnOther Magazine
Képek: AnOther Magazine, Pinterest

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..