* Kilencéves kora óta énekel. Hogyan bontakozott ki önnél az éneklés szeretete?

 — Az úgy kezdődött, ahogy a rólam készült monográfiában is szerepel: az álmoktól a megvalósulásig. Egy gyerekkori álomként indult, és a megvalósulásig sok mindenen át kellett menni. Édesanyámnak nagyon szép hangja volt, és sokat kirándultunk a hegyekbe, az erdőbe, együtt énekeltünk a madarakkal. Gyakran csak a hangomat lehetett hallani, mert nem látszódtam a magas fűben. Volt, hogy bele is estem a hegy és az erdő között álló kútba, de még azután is csak daloltam. Az egész életemet ez töltötte ki. Remek gyerekkorom volt, odahaza is állandóan énekeltünk. A bátyámnak gyönyörű basszushangja volt, az édesapámnak pedig nem volt hallása, ezért ő volt a közönség. A mi családunkban soha nem lehetett veszekedést hallani, nem beszéltek a nincstelenségről, és ebben a csodálatos környezetben egy egészséges gyerek cseperedhetett fel. A mai napig a zene a kenyerem és a lelki táplálékom. Mivel egy ideig Belgrádban laktunk, ott jártunk moziba, és annyira megtetszett egy zenés film, hogy eldöntöttem, énekesnő leszek. Hála a jóistennek, szép hangot és nagy hangterjedelmet kaptam, melyet mindig is ápoltam. Nagyon hálás vagyok ezért, hiszen a férjemen és a lányomon kívül az egyik legnagyobb ajándék az, hogy a zenével foglalkozhatok. Akár szomorú, akár boldog az ember, a zene mindig kitölti a lelkét, ott van a szívében. Ha valaki nem hordja magában a zenét, akkor üres. A művészetet egy belső érzés sugallja, ha ez nincs meg, akkor az ember nem művész. Nem elegendő az, amit a természettől kapunk, rengeteg munkára is szükség van. A virágot is öntözni kell, hogy fejlődjön, a tehetséget is csiszolni kell, hogy fényes és csillogó legyen, mint a gyémánt. A háború után Óbecsére költöztünk, és ott volt az első fellépésem kilencévesen. Már akkor látszott, hogy rátermetten mozgok a színpadon, mert nem ijedtem meg, amikor nem jutott eszembe a szöveg egy része. Óbecsén jártam zeneiskolába, a kántor néni szép dalokra tanított. Rendkívül aktív voltam, amatőr színjátszással foglalkoztam, kórusban énekeltem, és a folklórban is jeleskedtem, teljes mértékben lefoglalt a művészet. Szerettem volna középiskolába menni, de édesapám fizetéséből éltünk, és csak a bátyámat tudták volna taníttatni. Úgy döntöttem, hogy dolgozom addig, amíg a bátyám tanul, és később én is beiratkozom a középiskolába. Elkezdtem segéd-, majd főkönyvelőként dolgozni, és minden pénzt hazaadtam. Eszem ágában sem volt még férjhez menni, ezért egy szeles napon felültem édesapám férfikerékpárjára, és letekertem Újvidékig az 51 kilométert, hogy felvételizhessek, ami sikerült is. Akkoriban kezdtem el dolgozni az Újvidéki Rádióban. Élőben énekeltem, ezzel tartottam el magam, és segítettem a szüleimet. Miután nagy lelkesedéssel elkezdtem a tanulmányaimat, egy orosz tanárnő kezei alá kerültem, akinek fogalma sem volt az énektanításról, és két év alatt a négyoktávos terjedelmű hangomból mindössze nyolc hang maradt, csomók keletkeztek a hangszálaimon, és nem tudtam énekelni. Közben az ének szakon kívül zeneelmélet szakon is tanultam, és kétségbeesve kerestem a megfelelő tanárt, akire végül Szabadkán találtam rá, Siflis személyében. A mai napig áldom a sorsot, hogy hozzá kerültem, hiszen három hónap elteltével operaáriákat énekeltem. Férjhez mentem, megszültem a kisfiamat, Gyurikát, és Óbecsén kezdtem el tanítani. Rengeteget énekeltünk a gyerekekkel, és zenére neveltem őket. Hat évig voltam pedagógus, de az a vágy végig ott volt a gyomromban, és állandóan motoszkált bennem. Hallgattam Renata Tebaldit, és nem értettem, hogy miért nem tudok úgy énekelni, mint ő. Koncerteztem, turnéztam, majd 1961-ben statisztaként kezdtem el dolgozni az Újvidéki Rádióban, így el is költöztünk Óbecséről. Időközben felvettek Belgrádba, szerepeket kaptam, így ismét színpadra kerültem. ’71-ben elvégeztem az audíciót, ’72-ben pedig átmentem az operába, és rögtön nagy szerepeket kaptam: a Faust Margarétája, a pillangókisasszony stb. Soha nem voltak kis szerepeim. Az évek múlásával sötétedik a hangszín, és ez alapján választottam ki a karaktereket. Megengedhettem magamnak, hogy visszautasítok egy-egy felkérést. Egy operában csak az a primadonna, aki drámai szopránt énekel, mert azon van a legnagyobb felelősség, és ott a legtöbb a színjátszás. Mire megtanultam énekelni, vége is lett az egésznek, így visszatértem a pedagógiához.

A szerző felvétele
 

* Volt-e valaha lámpaláza, és ha igen, akkor elmúlt-e ennyi év alatt?

— Örökké lámpalázas voltam, főleg, amikor több volt a felelősség, hiszen a lámpaláz a felelősséggel együtt jár. Az ember szeretné a maximumot nyújtani, és én nem engedtem meg magamnak, hogy egy bizonyos nívó alá kerüljek. Nem szerettem, ha közös öltözőben kellett felkészülni az aznapi előadásra, mert nem tudtam koncentrálni a feladatomra. Délelőtt beénekeltem, megebédeltem, pihentem, megittam egy kávét, és mentem az előadásra. Ahogy elkezdődött a darab, a lámpaláz elmúlt. Nagyon sokat dolgoztam, képeztem magam, és rengeteget gyakoroltam. Arra kell figyelni, hogy minden bentről jöjjön, ezért amikor énekelsz, csukd be a szemed, és belülről hallgasd magad. A harminc év alatt egy előadást sem mondtam le, volt, hogy lázasan álltam színpadra. Kifejlesztettem a saját technikámat, ezért örökké tudtam énekelni. Az ember fölhevíti saját magát, hogy elő tudjon adni. A férjem mindig felvette az előadásokat, és később végighallgattam őket. Hallgatni kell magunkat, hogy tudjuk, min kell korrigálni. Az édesapám temetése másnapján már a színpadon álltam. Nagyon sokat tanultam a természettől, és ezt próbálom átadni a gyerekeknek is. A pedagógusnak nem csak az a feladata, hogy énekeltesse a gyerekeket. Leegyszerűsítettem számukra például azt, hogy nem kell a légzésre figyelniük, viszont nálam minden órát harmincperces skálázással kell kezdeni, ez elengedhetetlenül fontos. Ez is egy szakma, melyet egész életében tanul az ember. Fontos, hogy mindenki beállítsa magának a saját hangjához való technikát, hiszen minden madár a saját hangján énekel. Régen nem lehetett mindenki rádióénekes, sokkal nagyobb tapasztalatra és tudásra volt szükség, mint ma. Manapság már sztárcsinálás folyik, rettenetesen alacsony színvonalon.

* Az élet más területein is igyekezett megfelelni. Mi motiválta önt?

— Háztartást vezettem, Ágota lányomat neveltem, nem volt szabadidőm, ezért sokszor kutyasétáltatás közben tanultam a szöveget. Az operával rengeteget utaztam, vendégszerepeltem, de ez nem valósulhatott volna meg, ha a férjem, Vitkay-Kucsera László, aki repülőgépmérnök, nem támogat. Szép karriert ért el Angliában, de feláldozta értem. Az éneklés szeretete vezetett végig ezen az úton, viszont más téren is szerettem volna helytállni. Remélem, hogy sikerült.

* Fontos volt önnek a közönség visszajelzése?

— Hogyne, abból táplálkoztam. Ha egy Pillangókisasszony után nem sírtak a nézők, akkor azt gondoltam, hogy nem voltam jó. Rengeteget ad, ha az embert vastapssal jutalmazzák. Nagy dicsőség volt számomra az, hogy Görögországban hatalmas sikerem volt, ahol a példaképem, Maria Callas képével találkoztam mindenhol.

* Több díjjal is kitüntették az idén. Az életműdíjat a Dr. Kikli Tivadar Magyarnóta-szerzők és -énekesek Dél-magyarországi Közhasznú Egyesülete ítélte önnek. Büszke a szakma elismerésére?

— Minden díjnak nagyon örülök, de a férjem és a családom nélkül nem értem volna el mindezt. Ők nagyon sokat tettek értem, és ezért hálával tartozom nekik. Voltak irigyeim is, akik nem értették, hogyan kaphattam ennyi díjat. Megérdemeltem, az anyja kiskácsáját!