Minduntalan a karácsonyt várom, pedig nem is olyan régen volt, de valahogy még nem tudom, hogy milyen gyakran van. Tehát emlegetem. Talán azért is, mert azóta nézegetett engem Édesanya és Édesapa kitartóan, többször is, estefelé inkább. Belebámulnak az arcomba, pontosabban a szemembe, és ilyenkor egy kicsit gondterheltek. Aggodalommal mondogatják: látod? Persze én látom, de csak azt, hogy aggódnak. Egymás közt mondogatják, hogy: mégis el kell vinni az orvoshoz. Akkor is ezt mondják, ha nem is köhögök, nem fáj a torkom és nem vagyok lázas. Azt hitték, hogy nem hallom, amikor az óvodában is szóltak az óvó néniknek, hogy már látták, tudják, hogy néha ,,befelé húz a szemem'. Ne emlegessék, ne mondogassák. Egyik este aztán én is vigasztaltam apát, a magam módján, hogy ,,Én tudok kacsintani (sic!) apa!' Akarod, hogy kacsintsak?! Az óvodában is próbáltam. Édesapa ilyenkor megölel, és nagyon magához szorít, és amikor azt gondolja, nem figyelek, azt mondja Édesanyának: ugye te is látod, hogy kancsít? De csak este, ha nagyon fáradt. Pedig azt hittem, megússza, hiszen már hároméves, nekem kétéves koromban kezdődött...
Így aztán néhány nappal ezelőtt Édesanya korán elhozott az oviból, fölszedtük Édesapát az Astoriánál, és anya úgy mondta, hogy a Naphegyre megyünk. Itt szinte be is mentünk a hegybe, egy ház alá, ahol minden nagyon világos volt, de Sényi Kati doktor néninek nem kellett levennem a fölsőmet, nem hallgatta a mellkasomat és nem kellett kitátanom a számat. Csak a szememet vizsgálta, nagyon aranyos volt, egy kis kézi izével megvilágította, azt azonnal föltette a számítógépre, és így mozgás közben látszott, hogy hogyan nézek. Kaptam próbaszemüveget, aztán vastag, cserélhető üvegeset (ezt vissza sem akartam adni, de azt elmondtam neki, hogy van nekem napszemüvegem is). Ábrákat mutatott nekem házzal, fenyővel, autóval, beültetett egy gépbe, ahol az államat föltámaszthattam, és egy léggömböt kellett néznem, miközben ő nézte a szememet. Érdekes volt, mert Sényi Kati doktor néni nagyon kedves volt, nagyon bíztam benne, jó könyveket mutatott, minden oldalon színes rajzokkal, még azt is eltűrtem neki, hogy a szemembe cseppentsen, pedig az nem kellemes. Apának el kellett mondania az ő szeme történetét, Kettesi professzort emlegetett, meg azt, amikor ő gyerek volt. A végén nagyon megdicsért, hogy ügyes vagyok és bátor. (Pedig ő félt, láttam rajta...) A szemész Sényi doktor néni után elmentünk Auguszt Olga nénihez a Kossuth utcai cukrászdájába. Nagyon tetszett minden, föl-le rohangáltam, fölkapaszkodtunk az emeletre is, csokitallért ettem, amin mérleg volt, és nem tudom, miért mondták nekem, hogy én is Mérleg vagyok. Olga néni és a lánya nagyon örültek nekem, és valahogy amíg Édesanyával és apával beszélgettek, mindig egy kis katicabogár került a kezembe, az is csokiból. Nagyon szép este volt.
Aztán másnap vagy harmadnap estére lázas lettem, az óvodából ismét hamarabb kellett eljönni, most is nagyon rondán köhögök, és műanyag csőből kell szívnom levegőt, amibe beleporlaszt anya valamit. Hangosan kell sóhajtanom, különben Édesanya nem hiszi el, hogy tényleg beszívom. Szedegetem a különböző színű és ízű bogyókat, iszok valami nagyon gyanús és néhány csepp, de annál rosszabb izét, és rá teát. Viszont nagyon megdicsérnek érte, ha megiszom. Hát legyen a szüleimnek is öröme. Hogy vigasztalásul-e vagy másért, végül kaptam egy szemüveget, amit ahogy föltettem, már mondtam is, hogy: most már zongorázhatok! A szüleim ezt úgy magyarázzák, hogy Berecz Misikének is szép finom szemüvege van, és zongorázik. A felnőttek mindenben valami történetet látnak. A szemüveget nem kell még állandóan viselnem, csak szoknom. De az igazság az, hogy a mesenézéshez valóban jobb. Édesapa azzal vigasztal, hogy mire jönnek a fiúk, talán el is dobhatom. Hogy milyen fiúk és mikor, azt nem tudom, de Sényi doktor néni azt mondta, nagyiskolás koromban talán letehetem. Meg van a két szemes látásom, nem úgy, mint Édesapának. De én jól elvagyok a szemüveggel, anyának is van, apának is, nekem is.
Már nemcsak Édesapa jár dolgozni, de péntektől édesanya is, így aztán Berecz Katikának kellett hozzánk jönnie, hogy Édesapa is felolvashasson a rádióban, és rohanhasson hozzám vissza! Édesanya meg elment dolgozni, és most mindenki erről faggatja. Érdekes lehet, mert a telefonok is erről szólnak, és én ezekbe a telefonokba nem beszélhetek, míg a családi hívásokat ,,intézem'. Igaz, Kereki Sanyi bácsival is én beszéltem, pedig ő apát kereste egy zenéért, Debussy, persze ők Döbüsszit mondtak, de annak sincs semmi értelme. Kis szvit a gyászmiséhez, igaz, azt sem tudom, hogy mi lehet... Csak azt nem tudtam, hogy Édesapa miért törölgette zavartan a szemüvegét, mikor letette a telefont. Zsuzsi nénit emelgette, Kopányi Gyuri bácsi feleségét. Azt mondta nekem, hogy örült, hogy egyáltalán ismerhette. Aztán kifújta az orrát. Az enyémet is.
,,Holnap és holnapután' egész nap havaztunk és építettünk egy nagy hóembert. Én csak kicsit lehettem az udvaron, mert még köhögök. De a hóember kinn alszik. Orra répából, szeme két műanyag kupak, kalapja műanyag virágcserép. A neve most nem jut eszembe, de majd megírom.
Már van egy verseskötet, ami nekem és rólam szól, amit Tamás Tímea álnéven írt Vofkori Mari néni, és a Pallas Akadémia könyvkiadó jelentette meg. Most meg írt apának Onagy Zoli bácsi, hogy a leveleimnek csinált egy blog helyet az Irodalmi Jelen című folyóirat. Fogalmam sincs mi az a blog, de Édesapa nagyon büszke rá, meg rám is. Itt a címe. Itt is olvashattok, késő éjszakákon, amikor én már alszom Édesanya és nagymama meséje után. Mert a havon át megjött nagymama messziről, Császárszállás, Butykatelep.
http://irodalmijelen.hu/?q=node/4443
Üdvözöl benneteket a Tündi doktor néni által is meghallgatott, megvizsgált (láthatjátok!)
Stefánia Irma, Teci, Tefi, ahogy nektek tetszik