— Nekem is voltak álmaim, szerettem volna egyetemre járni, aztán pedig jó munkát találni és sikeressé válni az életben — mondja a fiatal lány szomorúan. — Az első két alkalommal, amikor találkoztunk, döbbentem rá, mekkora hiba volt, hogy nem tanultam tovább, és hogy nem tudtam elhinni, hova süllyedtem.
A nyomor számos nőt, lányt és fiút kényszerít prostitúcióra. A 19. század után a tömeges prostitúció és a pornográfia széles elterjedésének, valamint más társadalmi tényezőknek a hatására a gazdasági megfontolásból elnyomott szexualitás képe a gazdasági okokból létrehozott szexualitás képévé formálódott át, a 21. században pedig szexiparrá nőtte ki magát.
Történelmi periódusonként, társadalmanként és kultúránként eltérő szabályokat szabtak és szabnak ma is a normálisnak vélt szexuális viselkedésre. A prostitúció a pogány ókortól a középkoron át valamilyen formában mindig jelen volt.
A viktoriánus korban az elpolgáriasodott családok leánygyermekei szigorúbb erkölcsi neveltetésben részesültek, ezért már gyermekkoruktól irtóztak a szexualitástól, hiszen arra tanították őket, hogy erotikus vágyaik romlottak. Ma már az a normális, ha egy nő ugyanakkora igényt tart szexualitása kiélésére, mint a férfiak. A szexuális normák relatívak, és a deviáns megnyilvánulások különféle társadalmi válaszokat eredményezhetnek. A kurtizánkodás mindig létezett, de a keretfeltételek, amely között megvalósult, változó volt.
Szabadkán a levéltárban kutatva számos feljegyzést találhatunk a dualizmus kori prostitúcióról. 1862-ben tizenkét jómódú helybéli kérte a városi tanácsot, hogy fékezze meg a Szabadka város utcáin tomboló erkölcstelenséget. „Az emberiség szellemi és anyagi jólétének fő emelkedője egyedül az erkölcsös nevelésben központosul, az erkölcsös nevelés az, mely egyeseket, valamit, országokat képes együvé tartani…” (Szabadkai Levéltár 289/polg.1862).
Levelükben kiemelték, hogy a hatóságok hanyagsága miatt annyira elburjánzott a bűn, hogy az ifjúságot rövid időn belül demoralizálhatja. 1864-ben a kapitányi hivatal szerint a nyilvános házak erkölcsi és anyagi szempontból is károsak a társadalomra, de nélkülözhetetlenek és „malum necessarium”-nak (szükséges rossznak) nyilvánították azokat (Szabadkai Levéltár, 643/polg.1864).
Ezekben az időkben élt és tevékenykedett dr. Barta Antal kerületi tiszti főorvos, aki korát meghaladó gondolkodó módjára úgy vélte, hogy a munkanélküliség és a társadalmi viszonyok változásai kényszerítik a nőket prostitúcióra. Pásztor Jánosné bordélyos 1918-ban tett beadványában a kéjhölgyek védelmében az ún. „fele keresetrendszer” javaslatával állt elő, azt kérve, hogy az örömlányok keresetük felével szabadon rendelkezhessenek, mivel keményen megdolgoznak a napi betevő falatjukért, és jogukban áll némi költőpénzhez jutni. Síkraszállt a segélypénztár megvalósításáért is, mondván, a női test elhasználódik, és aligha kapnak máshol munkalehetőséget ezek a lányok, ezért sokan éheznek és ínséges körülmények között élnek.
Debra Satz a kilencvenes évek eleje óta jelenteti meg egyebek között a szexuális szolgáltatás csereüzletpiacának morális korlátjairól szóló munkáit. Elméletei azt taglalják, hogy a piaci mechanizmusokat nem lehet a társadalmi beágyazottságuktól különválasztani, mivel a piacok létére nemcsak a társadalmi berendezkedések hatnak, hanem a piacok is hatással vannak kultúránkra, identitásunkra és társadalmunkra. Még ma is élesen megoszlik a szakemberek véleménye a szexuális szolgáltatások elpiacosodásáról.
A történelem során a prostituáltak negatív társadalmi megítélése töretlen. Az előítéletek nagy részét a társadalomban kialakult — torzításon, túlzáson és leegyszerűsítésen alapuló — sztereotípiák szülik. Ilyen az a megítélés is, hogy a prostitúció szabad emberek szabad választása, hiszen a nőnek joga van a testéhez — valójában azonban tudjuk, hogy a legtöbb esetben itt szabad választásról szó sincs. A prostituáltban a választás nélküli, érzelemmentes szexuális kapcsolat lelki kiégést, komplexusokat, önértékelés-csökkenést, érzelmi elsivárosodást és kötődési képtelenséget okozhat.
Úgy hiszem, a jelenséget szélesebb körben célszerű vizsgálni. Figyelembe kell venni, hogy mi tartja életben a rendszert, és hogy miként lehet segítő kezet nyújtani szükség esetén, ha pedig előítéleteink eluralkodnak rajtunk, akkor érdemes feltenni a kérdést: velünk mi lenne, ha…?
Egy valóra nem vált álom
— Nekem is voltak álmaim, szerettem volna egyetemre járni, aztán pedig jó munkát találni és sikeressé válni az életben — mondja a fiatal lány szomorúan. — Az első két alkalommal, amikor találkoztunk, döbbentem rá, mekkora hiba volt, hogy nem tanultam tovább, és hogy nem tudtam elhinni, hova süllyedtem. Segítségre szorultam, pedig más célom volt, és sosem gondoltam, hogy idáig jutok. Nagyon kellemetlen érzés volt, de idővel persze elmúlt, és elfogadtam magam — fogalmazódik meg a beszélgetőpartneremben. Az utolsó találkozásunk óta több mint egy év telt el, így a viszontlátás örömteli volt. Minden olyan, mint régen, és mégis valahogy más. Íme a története egy lánynak, aki felvállalja önmagát, és betekintést enged eltitkolt életébe, valós dolgokba, körülöttünk zajló olyan eseményekbe, amelyek létezéséről könnyebb tudomást se venni.
• Kérlek, meséld el a történetedet! Hogyan kezdődött?
— Szabadkán fejeztem be a középiskolai tanulmányaimat, és az érettségi után nem akartam rögtön továbbtanulni, mert még nem tudtam pontosan, mi is szeretnék lenni, ha majd nagy leszek. Munkát kerestem. Egy barátnőmtől hallottam, hogy amint befejezett egy masszázstanfolyamot, rögtön kapott munkát. A hirdetőújságban lapozgatva az egyik felhívás mindjárt szembetűnt. Valahogy így szólt: „Többféle relaxációs masszázst végzek, és szükségesek lányok.” Sajnos nem jöttem rá az üzenet mögöttes tartalmára, így felhívtam a hirdetésben megadott telefonszámot. Egy hölgy vette fel, mint mondta: masszázsképezést is végeznek, jelenleg öt hölgy dolgozik náluk. Megadta a szalon címét. Odasétáltam. Magánház volt, cégtábla nélkül. Két-három heti folyamatos munkakeresés és csalódás után újra felhívtam a számot. Ismét az a hölgy jelentkezett. Időpontot egyeztettünk. A találkozón nagyon kedvesen fogadott, folyamatosan beszélt magáról és engem is beszéltetett. Faggatott a magánéletemről, és a kedvességével egészen elkápráztatott. Behívott lányokat, akik elmesélték, hogy mennyire jól érzik magukat, masszázzsal foglakoznak és szeretik a munkájukat. Ha akarom, engem is megtanítanak. Beleegyeztem. Három hét után el akartam menni, de már nem engedett a futtató. Akkor jöttem rá, hogy mibe csöppentem. A ház kívülről és belülről is átlagos lakóháznak tűnt, semmi jel sem utalt rá, hogy bordélyház volna. A masszázsok többsége szexuális szolgáltatás. Világossá vált számomra, hogy mindaz, amit előző napokban hallottam csak ámítás volt.
• Hány éves voltál akkor?
— Húsz, és borzasztóan naiv.
• Mi történt, amikor úgy döntöttél, hogy vége, nem csinálod tovább?
— Először a pénzzel próbált meg marasztalni. Amikor látta, hogy hiába, akkor megfenyegetett, hogy mindent elmond a családomnak. Tudta, hogy számomra fontos a barátom és a családom, és hogy ne tudják meg, hogyan keresem a pénzt. Ezért nem maradt más hátra, folytatnom kellet. Szakítottam a barátommal, mert nem tudtam kettős életet élni és esténként a szemébe nézni.
• Hogy teltek a napjaitok?
— Tizenkét órákat voltam ott reggel kilenctől este kilencig. Mindig rendelkezésükre kellett állnunk a klienseknek. Volt olyan nap, hogy alig maradt időnk ebédelni. Betegek sem lehettünk, és folyamatos lelki terrornak voltunk kitéve. Ha kiléptünk az utcára, követtek minket. Külön taxi volt részünkre, egy beépített taxiállomásról. Alkalmanként házhoz is mentünk. A kliensek sokszor erőszakosak és agresszívak voltak.
• Milyen körülmények között kellett dolgoznotok?
— Maga a bordélyház két épületből állt. Volt egy kisebb, amelyben ültünk és fogadtuk a vendégeket. Egy szobából és fürdőszobából állt. A másik, nagyobb épületnek az egyik részében a gazda magánrezidenciája volt, az emeleten ehhez is hozzátartozott egy szoba és fürdőszoba. Amikor sok vendég érkezett, akkor bizony még a saját hálószobáját is feláldozta a kereset érdekében. Az épület rendetlen és gondozatlan volt. Télen a fűtés sem működött.
• Szóval elég igénytelen lehetett az épület, mégis látogatott volt?
— Igen. Szerintem a főnököm nagyon erős személyiség volt, értett az emberek nyelvén, és könnyen manipulálta őket.
• Érzelmileg hogyan vészelted át az ott töltött időt?
— Borzasztó volt. Feladtam mindent, az egész életemet és a testemet is azért, hogy titokba tartsam. Úgy bántak velünk, mintha rongybabák lettünk volna. Nem voltak barátaim. Az egyetlen szabadnapomat, a vasárnapot a szüleimmel töltöttem. Krónikus fáradtság kínzott, és folytonos rosszkedv. Semmi sem tett boldoggá. A pénz könnyen jött és könnyen ment, de nem boldogított. Eleinte a lányok is rivalizáltak velem. Mivel én voltam a legfiatalabb, mindenki engem akart, ezért irigyek voltak rám, végül azonban belátták, hogy mennyire szenvedek, és megenyhültek. Ekkor szóba álltak velem, és elláttak jó tanácsokkal. A lányok között voltak olyanok, akiknek a családja tudta, hogy mivel foglalkoznak, de voltak olyanok is, akiket szintén megfenyegettek, és akaratukon kívül tartottak ott. Amikor odakerültem, folyamatosan sírtam, a levertségem pedig később dühkitörésekbe ment át, ideges, ingerült és türelmetlen lettem. Még mindig nem érzem magam teljesen a réginek, sőt valószínűleg sosem leszek már az. Sokat tanultam a naivitásomból. Mindig abban reménykedtem, hogy jön majd egy nálam fiatalabb lány, és akkor fellélegezhetek vagy elmehetek. A szégyenérzet miatt hosszú ideig rettegtem, ha közterületre kellett mennem. Féltem, hogy lebukok, hogy meglát valaki, akivel a házban találkoztam, és majd suttognak a hátam mögött. A kliensek részéről is éreztem a lenézést, emiatt úrrá lett rajtam a szégyenérzet.
• Végül hogy sikerült véget vetned ennek az életmódnak?
— Egy este épp klienssel voltam, amikor valaki ránk nyitott. A rendőrség volt. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy a föld alá süllyedek, és hogy ennél rosszabb nem történhet velem az életben. Most már azonban tudom, hogy ez volt a megmenekülésem útja. Nagyon megalázó volt. Megengedték, hogy felöltözzünk, közben a futtató folyamatosan próbálta a szánkba adni a hazug szavakat. Elkérték a személyes adataimat. A szüleim nevét diktálva éreztem, hogy innen már nincs tovább. Minden ki fog derülni. A rendőrségen töltöttük az egész éjszakát. Hatósági eljárással kihallgattak bennünket. Ott már éreztem, hogy vége a szenvedéseimnek. A rendőrökben kellemesen csalódtam. Segítőkészek voltak, és szakemberhez küldtek. Felvilágosítottak arról is, hogy áldozat vagyok, nem pedig bűnelkövető. Ezután hosszú tárgyalások sora következett, és ennél még hosszabb időbe telt, mire lelkileg túltettem magam a történteken. Az új munkahelynek és az új barátomnak köszönhetem, hogy a rossz közérzet és a szégyenérzet idővel csökkent. Most már újra bátran lépek ki az utcára. Elköltöztem, mert úgy éreztem, csak így kezdhetek mindent tiszta lappal.
• Zárószóként mit üzensz az olvasóknak?
— Hogy nagyon óvatosak legyenek a hirdetésekkel. Én vagyok az élő tanúja annak, hogy milyen alattomos módon próbálják meg belerángatni a prostitúcióba a lányokat, és egy kis naivitás is elég ahhoz, hogy bedőljenek. Ha pedig belekerül valaki ebbe a mókuskerékbe, akkor onnan nagyon nehéz kitörnie. A rendőrök nagyon segítőkészek, a zaklatásokat jelenteni kell nekik. Nekem is segítettek, ők is és a mentálhigiénés szakemberek is. Nélkülük képtelen lettem volna lelkileg feldolgozni a történteket. Egyedül azt sajnálom, hogy már későn kértem a segítségüket. Ezért nem volt lelki támaszom a tárgyaláson, nem volt senki sem, aki mellettem állt volna. Még valami: bizonyára sokan elítélnek, de én csak egy naiv kislány voltam, aki munkát keresett, aki hitt az emberekben.
