home 2024. március 29., Auguszta napja
Online előfizetés
A vétekért bűnhődni kell
Perisity Irma
2014.09.24.
LXIX. évf. 39. szám
A vétekért bűnhődni kell

Egy középkorú, értelmes férfi mondta el az alábbi hihetetlennek tűnő történetet, melynek hallatán az emberben önkéntelenül is megfogalmazódik a kérdés: ki vagy mi irányítja és kuszálja össze az életünket ennyire?

— Azt nem mondom, hogy elfelejtettem a történteket, de azt hittem, hogy már túltettem magam rajtuk — mondja bűntudattal a jól öltözött férfi. — Ám az én esetemben is bebizonyosodott a régi igazság, mely szerint előbb vagy utóbb minden vétekért bűnhődni kell. Munkáscsaládban születtem második gyerekként, és fiatalabb lévén én voltam a kedvenc, nekem többet megengedtek a szüleim, mint a bátyámnak. Szerettem a társaságot, este kószálni a városban, középiskolás koromban nézegetni a lányokat, és időnként sörözni a haverokkal. A középiskola harmadik osztályába jártam, amikor elkezdték besorozni a férfiakat abba a háborúba, amelyben az országunk hivatalosan nem is vett részt. A gimnáziumból sok iskolatársam tűnt el egyik napról a másikra. A katonai rendőrség nemcsak az otthon, hanem az utcán elfogott, sőt a diszkóban szórakozó fiúkat is összeszedte, akik másnap már a Kopácsi-réten vagy egyéb kritikus helyen találták magukat. S tudjuk, ott az életnek nem volt igazán értéke. Két barátommal elhatároztuk hát, hogy — mint annyian — mi is átszökünk Magyarországra. Összecsomagoltuk a fontosnak vélt dokumentumokat, néhány ruhaneműt, és egy éjszaka, a szüleim tudta nélkül, nekivágtunk az útnak. Koromsötét volt, amikor Horgos közelébe értünk, és úgy határoztunk, hogy szabályosan lépjük át a határt. Még nem láttuk annak fényeit, amikor az út mentén megpillantottunk egy ütött-kopott, elhagyatott Ladát. Az egyik cimborám javasolta, üljünk be, ha kell, legfeljebb otthagyjuk az autót a határon.

Hihetetlen, hogy az indítókulcs is benne volt, így a határ felé már autóval robogtunk. Az egyik barátom vezetett, én mellette ültem, hátul pedig a másik haverom. Mondta is, amikor beült, hogy van ott valami kosárszerűség, ám nem törődtünk vele. Furcsa módon gond nélkül átléptük a határt, még csak a kocsi dokumentumait sem kérték tőlünk. Amikor átkeltünk, a magyar oldalon örömünkben nótázni kezdtünk. Úgy terveztük, hogy Szegedig nem állunk meg, s majd ott döntjük el, hova és hogyan tovább. Még be sem értünk a városba, amikor a kosárból gyermeksírást hallottunk. Rémülten álltunk meg az út szélén, a kosárból ugyanis egy egy év körüli kisfiú került elő. Azonnal arra gondoltunk, hogy nemcsak autólopást, de gyermekrablást is elkövettünk. Rövid tanácskozás után úgy döntöttünk, hogy a babát egy templom bejárata előtt hagyjuk, a gépjárművet pedig — miután átkelünk a tiszai hídon — ott hagyjuk az út szélén. Így is történt.

Több mint három hónapot töltöttünk el a békéscsabai menekülttáborban, de aztán értem eljöttek a szüleim, a barátaim pedig másik táborba kerültek. Apám sosem mondta el, mi volt annak az ára, hogy következmény nélkül térhettem haza, de itthon voltam, és nem esett bántódásom. Egyéves késéssel fejeztem be a gimnáziumot, majd a kereskedelmi főiskolát, és megnősültem. Tudom, most azt várja, elmondom, volt-e lelkiismeret-furdalásom, gondoltam-e néha a babára. Igen, nagyon sokszor. Azt terveztem, hogy hirdetés útján fel fogjuk keresni a gyerek hozzátartozóit. Az autót vezető idősebb barátom azonban Ausztráliában telepedett le, a másik pedig Pesten járt egyetemre, és hallani sem akart róla. Azt mondta, az egy lezárt fejezet, ráadásul mások életét is feldúlnánk, ha megbolygatnánk a múltat. Így hát én is belenyugodtam a történtekbe. Egészen a múlt év nyaráig, amikor a feleségemmel és a két kisnagylányommal a horvát tengerparton nyaraltam.

Megismerkedtünk egy magyarországi idős házaspárral, és a Szeged környéki férfi elmesélte, hogy annak idején a vejét és az unokáját igyekezett az országból kimenekíteni. Úgy tervezték, hogy a lánya majd néhány nap múlva megy utánuk, ám a család már sosem volt újból együtt. Azon az éjjelen ugyanis, amíg ő a vejével a közeli kukoricásba ment, ellopták az autójukat, benne a karkosárban alvó unokájával. Sem az autót, sem az unokát nem találták meg, a lánya pedig a hír hallatára teljesen összeomlott, majd két év múlva meghalt. Egy szót sem szóltam, miközben hallgattam a történetet. De elhatároztam: az életem árán is felkeresem az egykori kisfiút, aki most már huszonéves legény. Több szálon indultam el, és úgy tűnik, jó irányba, ezért ha létrejön a találkozó, meghívom magát is. Ám ha nem, akkor ne lepődjön meg, ha egyszer azt hallja: a bűntudattól megszakadt a szívem...

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..