A telt házas beszélgetés elején a szabadkai Fabula Rasa Színjátszó Grund tagja, Rostyák Áron szavalt el egy igazi fiús, kalózos verset a kötetből, majd Hózsa Éva bemutatta a hölgyeket. 

— Én általában hátulról kezdem olvasni a könyveket, most is így tettem. Köszönetnyilvánítás van a könyv végén. Azt gondoltam, megköszöni a barátoknak, de ott áll Benedek Elek, Csáth Géza, Csurka István, Domonkos István neve is Sándor Zoltáné mellett. Magamban folytattam a sort: köszöni Petőfinek, Tolnainak, ugyanis Csík Mónika szövegek között mozog, a sok olvasmány kihatott arra, hogy ez a verseskötet létrejöjjön. A gyerekirodalomban nagyon fontos az illusztráció, kézbe sem veszi a gyerek a könyvet, ha az nem szép. Például Goethe is társszerzőként tünteti fel illusztrátorát. Itt nem szerepel Janovics Erika a címlapon, de a borító belső oldalán Csík Mónika látható egy rajzon a macskáival, a hátsó belső fülön pedig Janovics Erika a színekkel, aki együtt született a varázsporral, tehát mégis itt ez a társszerzőség — hangzott el Hózsa felvezetőjében.

Csík Mónika elmondta, hogy amikor író-olvasó találkozókon, iskolai könyvbemutatókon vesz részt, bemelegítésként szeret elbeszélgetni a gyerekekkel, megkérdi, szoktak-e olvasni, ha igen, mikor, mit, mik a kedvenc könyveik, meséik.

— Az irodalomhoz való kötődésemet a meseolvasáshoz kapcsolom, az első irodalmi élményeim a Minden napra egy mese, a 77 magyar népmese, Benedek Elek gyűjtései stb. Már amikor megtanultam olvasni, azt éreztem, hogy ha a felnövés azt jelenti, hogy el kell szakadni a mesétől, akkor én inkább nem növök fel, annyira komfortos volt számomra a mesevilág. Nehezményezem is, hogy manapság a gyerekek sok esetben már rajzfilmeket emlegetnek, azokból emelnek ki szereplőket a kérdésemre válaszolva. Amikor ennek a kötetnek a verseit állítottam össze, volt egy olyan törekvésem, hogy a népmesékből kiemelem a számomra fontos helyszíneket, motívumokat, amik a kollektív tudatban is meg kell legyenek, mert az életben sokszor ezekhez nyúlunk vissza. Ahhoz, hogy ezek egy kötetbe kerülve összetalálkozzanak, magát a mesét személyesítettem meg, a főszereplőm a Meselány.

Hózsa Éva ezután arról kérdezte Erikát, miért dominál a kék. A válasz az volt, hogy azért, mert kék az ég, a szél, a levegő, a tenger, a mese, tehát ez a szín mindenhol ott van.

— Mi, művészek is ilyenek vagyunk, a felhőkben járunk. Mónika versei vezettek, én csak elengedtem magam, és csináltam. Olyan gyönyörű képi világa van a verseinek, hogy sokszor muszáj volt kékre egyszerűsítenem, mert fölösleges lerajzolni, elmondani mindent. Ráadásul a kékben van valami éteri is. Ezekben a versekben mindenki megtalálja magát, nem csak a kicsik, az egész család. Nem törekedtem egységes stílusra, mert a versek is nagyon különbözőek — mondta Janovics Erika, majd hozzátette, ezért keveredtek a stílusok a látványban is, és ezért szerepelnek a kötetben illusztrációk a figurálistól kezdve a florális, természetet bemutató mesebeli képeken át a cicás portrékig. 

A kötet négy részre oszlik, mint a négy évszak, a négy napszak, s az álomtól halad a néha kisütő nap felé — mondta Hózsa Éva, majd a tagolásról kérdezte a szerzőt, aki elmondta, hogy Sági Varga Kingával, a kötet szerkesztőjével többféle csoportosításban gondolkodtak, különböző szempontok alapján másféle sorrendet is fel lehetett volna állítani, végül e mellett döntöttek. 

A macska fontos motívuma a kötetnek, és Mónika életében is fontos szerepet tölt be ez az állat.

— Úgy alakult az életünk, hogy kertes házba költözhettünk Szabadkán, így most három saját és egy „lízingelt” cicánk van, aki a szomszédban él, de nálunk üdül — mondta, amin a közönség jót derült. — A cicák a mindennapjaink részei. Erika viccesen így is rajzolt meg engem, a macskáimmal, a kaktuszommal és a pöttyös bögrémmel a munkaasztalom mellett. Tettem egy félig komoly, félig vicces ígéretet fél éve, hogy a következő kötetem macskás lesz. Az ígéretet illik betartani, úgyhogy már ebben a kötetben is van néhány macskás vers, de lesz egy külön könyv cicával, aminek egy apró kis bögretündér a főhőse, aki egy átlátszó kávéscsésze alján él, csak akkor lehet látni, ha kávé kerül a bögrébe, és megfesti a zacc. Ő Picula, akinek a kalandjairól már a Bárka honlapján lehet is olvasni — osztotta meg velünk terveit.

Erikának is volt története zaccról és macskákról, hiszen amikor jelentkezett az egyetemre, átadta a rajzait, melyek között volt egy lap tele macskával, és ettől minden tanár el volt ragadtatva. Egy másik tanára pedig azt mondta, mindig dolgoznia kell, akkor is, ha kávézik, mert az ecsetet a zaccba mártva is lehet rajzolni.

A következő motívum, mely szóba került, a hóember volt, hiszen a kötetben ő is felbukkan — ebben a versben jelenik meg a népmesékre jellemző szóbeliség, hiszen ismétlődik a mondd tovább frázis.

— Mi mindig építünk egy minihóembert, ha csak egy kicsi hó is esik, joghurtospohár van a fején, s már elolvad körülötte a hó, de ő áll a fű közepén, s hirdet valami juszt azért sem hagyom magam hozzáállást. A hóemberes versnél igyekeztem visszacsatolni a népmesemondásnak arra a hagyományára, amikor a mesét felnőttek mesélték felnőtteknek, és párbeszéd zajlott a mesemondó és a hallgatóság között, hisz a hallgatóság is biztatja a mesemondót a továbbhaladásra — mondta Mónika.

Varró Dániel mindig odaírja könyvei elejére, hogy mesék, versek gyerekeknek és felnőtteknek. A te könyved kiknek szól? — hangzott a következő kérdés.

— Az egészen kicsiktől a kiskamaszokig minden korosztályt megszólíthat. Az első két kötetem alsósokat célzott meg, rövidebb, könnyebben tanulható versek szerepeltek bennük, a szavalóversenyeken gyakran választanak ezekből a mai napig. De érkezett visszajelzés, hogy írhatnék kicsit nagyobb gyerekeknek való verset is. Szóval az is cél volt, hogy nyissak a nagyobbak felé, de nehéz meghatározni, hol a határ, mitől lesz egy vers kicsinek vagy nagynak való. Sokat segít a Pannon RTV videótára, ahol általános iskolások szavalatai találhatók, ezekbe időnként belenézek, hogy lássam, kitől milyen jellegű verset választanak a gyerekek.

Mónika nyelvteremtő is, hiszen új szavakat hoz létre szövegeiben, így természetesen szó esett a nyelvhez, nyelvészethez való viszonyáról is. 

— Amikor Magyarországra megyek, s hallom az ottaniakat beszélni, azt érzem, milyen jó nekik, mintha lubickolnának a nyelvben. Mi itt folyamatosan valamihez mérten próbáljuk igazítani a nyelvhasználatunkat, mindig van egyfajta kisebbségérzete az embernek. Az irodalom egy nyelvi játszótér is számomra. Az írásban azt élvezem legjobban, amikor a nyelv nyújtotta lehetőségekkel tudok élni, szócsinálmányokat alkothatok. Van a magyar nyelvnek egy szép jellegzetessége, miszerint a kimondott szónak teremtő ereje van, s talán a leírt szónak is. Szavakkal dolgozni, velük művészkedni remek érzés. Húsz éve foglalkozom szövegekkel, azok javításával, időről időre új szavak, szabályok jönnek be, mert a nyelv egy folyamatosan változó, élő anyag, amihez csak úgy lehet viszonyulni, hogy állandóan figyeled a mozgásait, alakulásait, ez tehát egy életen át tartó munka — hangzott az őszinte vallomás.

Hózsa Éva ezután a névválasztásról kérdezte a szerzőt, kedvencét, Világjáró Valentint említve példaként. Mónika elmondta, izgalmas számára a nevekkel való játék, hiszen rögtön megjelenik a név mellé egy karakter s annak jegyei, ezért izgalmas figyelnie, hogyan kap új színeket, hogyan alakul tovább a névadás után egy-egy szereplő.

Az utazás volt a következő fogalom, melyről beszélgettek, hiszen a szerző maga is sokat utazik, szeret úton lenni, szerinte az utazásnak az is lényege, hogy egy kicsit jobban megvizsgáljuk a világot, leszűrve a jellegzetességeket, melyeket megragadtunk belőle, s azokat magunkon átszűrve továbbadjuk.

— Régóta tartom magam ahhoz a fogadalmamhoz, hogy minden évben elmegyek legalább egy helyre, ahol még nem jártam korábban. De utazni lehet az irodalmon keresztül is. A mese utazása is évszázadokon keresztül történik, az égig érő mesefa vagy a feneketlen kút, az üveghegyen túl másik dimenzióba röpítenek minket. Az efféle utazás is gazdagíthatja az ember életét, az pedig nagyon fontos, hogy ne csak egyféle nézőpontunk legyen, úgyhogy ne féljünk utazni akár fizikailag, akár szellemi értelemben véve — vallotta Csík Mónika.

A Karnevál című vers kapcsán a maszkokról beszéltek, arról, hogy mindenki hord valamiféle maszkot, hiszen többféle arcunk van. Mást mutatunk a kedvesünknek, mást a munkahelyünkön, mindenki egy picit másmilyennek ismer bennünket, s ezekből a nézőpontokból épül fel a komplex ember.

Elkerülhetetlen manapság arról is szólni, mennyit olvasnak a gyerekek, szeretik-e a verseket. A szerző a tapasztalatai és a visszajelzések alapján azt szűrte le, hogy azért még olvasnak. Ezt példával is alátámasztotta:

— A kolléganőm rám írt, hogy említette otthon, hogy másnap megyek a zentai szerkesztőségbe, s a hétéves kislánya ezt meghallotta, s megkérdezte tőle, hogy: anya, te ismered a valódi Csík Mónikát? Amikor megérkeztem, ott várt izgatottan, hozta a Szekrénylakók című könyvem dedikáltatni, s végig ott nyüzsgött körülöttem, majd azt mondta, most ő nagyon menőnek érzi magát. Egy kicsit ez is mutatja, hogy van súlya annak, hogy az ember gyerekirodalommal foglalkozik. Amikor iskolákba megyek, van, hogy rajzolnak nekem, van, aki elszavalja egyik versem, kérdezgetnek, személyes kapcsolat alakul ki közöttünk, utána körülállnak, meg is simogatnak, az ember úgy érzi magát, mint valami sztár. Ez fontos út ahhoz, hogy közelebb vigyük a gyerekekhez az irodalmat, hogy megérezzék, a költő nem csak egy komoly fej a könyv elején. S megtapasztalják azt is, hogy a vers nem mumus, hanem lehet klassz dolog is — fejtette ki.

Az illusztrációkból kiállítást is láthatott a könyvbemutató közönsége, valamint egy animációt is vetítettek a beszélgetőtársak feje fölé, ezt Baráth Attila készítette.

A beszélgetés vége felé Csík Mónika felolvasta a Tanársoroló című versét, amit nagy nevetés kísért, ezután pedig kicsik és nagyok sorba álltak, hogy a ropogós, friss kötetet dedikáltassák a szerzővel.