A vég újratöltve
Bakács Tibor
2017.01.08.
LXXII. évf. 1. szám
A vég újratöltve

Ha ház volnék, örülnék annak, ha Kanyó észrevenne, s lerajzolna. Megszelídítene, elfogadtatná velem, hogy nem szerencsés kilógni a sorból, az arányos lépték és szépség idővel nekem is patinát adna.

Szabadka. Nem gondoltam róla sokat, egészen addig, amíg a végzetem nem lett. Nincs mit ezen csodálkozni, egy városról lehet valami halvány benyomásunk, előérzetünk, de hogy egy városnak nincs objektív képe, abban bizonyos vagyok a benne élők miatt. Mindenkinek más zakatol a koponyájában, a személyes tér és idő túlságosan is gazdaggá teszi a város életét, vagyis csak olyan mondjon róla valamit, aki régóta benne él, és már nem zavarja a körülötte nyüzsgő többi ember.

Kanyó Ervin ilyen, és nekem megfelelő médium lesz arra vonatkozólag, mit is képzeljek Mária Terézia különös politikai szeszélyéből ide álmodott Szabadkájáról, Sárszegről, ahogy Kosztolányi hívta magunk között.

Az ártatlan, szűz szem meg azért jó, mert még látja az emberektől a köveket, homlokzatokat, kandelábereket. A szerves világ még nem humanizálódott át szerelemmé vagy szakítássá, nem lett a padból sem Júlia erkélye, sem Danton vesztőhelye. Emlékek híján majdnem tudományos szenvtelenséggel figyel rá, s kb. azt látja, amit a Kanyó Ervin mutat.

Egymásnak roskadó oromzatok. Ahogy az öreg zsidók segítettek egymásnak cipelni a bőröndjeiket, mert mindjárt indult a vonat. Más házak meg hátrahőkölnek, felháborodva, hogy mindenki csak bámulja őket, különösebb tisztelet nélkül. Pedig ők már száz éve roskadoznak, nem úgy, mint ezek a gyüttment portálok, ahol a tetőteret is beépítik.

Persze, ha lakik a fal mögött egy gyerekeket szerető órásmester vagy egy néni, aki időnként fahéjas fánkot süt, akkor a ház szárnyai ölelő karként hívogatnak. Persze, az is lehet, hogy csak azért vagyok ennyire pozitív a felülettel, mert nem akarok arra gondolni, hova tűntek az emberek. Vagy az állatok, de én a fákat is szeretem. Hát akkor jobb már nézni ezeket az idő révén megráncosodott homlokzatokat, mint szorongásainkra választ kapni. Nem olyan üres még benne a lélek, mint a sarkon magára hagyott autóban, mely általában a jugoszláv ipar valamelyik büszkesége. A pusztulásban szép igazán a modernizmus, a végére roncstelepen az idő végzi el rajta a szükséges esztétikai módosításokat.

Rendben, ha nyomozóként nézek a városra, látom, hogy élnek itt emberek, ott szárad a ruhájuk a fregolin, a piros kardigán majdnem forradalmi túlzás ebben a füstös-télies hidegben. Különben is, lehet, hogy a magyarázat egyszerű. Focimeccsen vannak a város lakosai, esetleg tömegsírban fekszenek, vagy fontos szülői értekezleten kapnak iránymutatást arról, hogyan neveljék a gyermekeiket. Mindegy is, a város, ezek a porba fürösztött paloták, hétvégi kertes házak, betonkalickák, sufnik és kémények — úgyis túlélnek bennünket. A város, ha megette az életed, magába zár, mintha Kőműves Kelemenné volnál.

Óh, nem, mégsem neutronbombát dobtak az égből a földre, mert az egyik utcán, ahol kirakták az asztalokat, fiatalnak látszó párocskák ücsörögnek, iszogatnak, cseverésznek. Persze, ha van szájuk, de ezt csak remélem, mert nincsen arcuk, tekintetük, és nem nyugszom meg attól, hogy bukolikus hangulatú lehet a jövő Zombigrádon.

Vajon egy városnak fontos, hogy milyen emberek lakják? A végtelenségig közömbös, vagy elpusztul a benne élők lelkével együtt?

Nem minden kő, tégla, vakolat képes büszkén viselni a sorsát. Nem beszélve a tetőkről és az ereszcsatornákról, a felsebzett járdákról. Még jó, hogy a két dimenzióban nincs sem büdös, sem az a fojtó füstszag, mely kaparja a torkomat, ha átvágok a lakótelepen. Viszont a kémények és pszichedelikus tornyok meseien szépek. Kedvencem a vasútnál van. Biztos vagyok benne, hogy oda bezártak egy szőke hajú, kék szemű királylányt, kár, hogy azóta szétrohadt a kedves arca. Nincs már kit csókolni.

Kanyó Ervin urbanisztikai elkötelezettsége lehetett az oka annak is, hogy nem kívánt grafikusként éhen halni, holott ez régi, szép hagyomány. Idegenvezetőnek képezte ki magát, sztalkerré, aki ismeri a zónába vezető titkos utakat. Az elfolyó idő sodrába lép bele ezekkel a képekkel, de nem ahogy a fotó exponál, hanem ahogy a lélek képes fixálni egy hangulatot, egy érzést, fényt és árnyékot. A szép lassan, ezért észrevétlen apokalipszisnek is vannak hírmondói, képmutatói. Különösen barátságossá válik ez a vég, ha a felületek mögül fény szivárog át. A grafikákból átalakított lámpáit ezért még alkalmatosabbnak érzem, mert ez a sík térbe, három dimenzióba kívánkozik.

Ha ház volnék, örülnék annak, ha Kanyó észrevenne, s lerajzolna. Megszelídítene, elfogadtatná velem, hogy nem szerencsés kilógni a sorból, az arányos lépték és szépség idővel nekem is patinát adna. A szervetlen világ tovább hálás istenének, mint a benne lakó ember.


Fotó: Szabó Attila

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Képzőművészet rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..