Nagydorog mellett még két kisebb település, Györköny és Pusztahemzse tartozik hozzá. Emellett 50 gyermek hitoktatója, két óvodában és két iskolában, heti tizenöt órában, egészen megfiatalodtam tőlük. Ikrei — Boróka és Ilona — immár tizenöt évesek, Magor fia pedig tíz.

Surányi Réti Katalin (forrás: kotoszo.blog.hu)

— Múltkor mondtam otthon — éppen Erdélybe készültünk, ahonnan származom —, hogy megyünk haza, erre Magor azt mondja nekem, de anya, nekem nem az a haza, én Szabadkán születtem. Az ikrek ugyan a szegedi kórházban jöttek világra, de hét évet töltöttek Szabadkán, és sokáig kérdezgették, hogy miért kellett eljönnünk.

* Önnek is ilyen nehéz volt a váltás?

— Be kell vallanom, nekem is nagyjából három évbe tellett, hogy átálljak, bár a mi választásunk volt, hogy elmegyünk Szabadkáról, és nagy szeretettel fogadtak az új helyemen, ahol nagy-nagy kedvességgel beszélnek a határon túli magyarokról, ami számomra nagyon megható volt. Kellett az idő, hogy a város után megszokjam a teljesen más jellegű falusi környezetet meg az ott élő embereket. Szabadkán tizenhét év alatt sok barátság kialakult, az itt megélt háborús sorsközösség nagyon mélyen összekovácsolt bennünket, akárcsak a személyes életutak. Be kell vallanom, egy kissé kiégtem abban a nagy lendületben, amely Szabadkát jellemezte — sok mindent kellett újjáépíteni, fizikailag is a háborús években —, meg a nagy gyülekezetben, hiszen hét szórványtelepülés tartozott hozzám, emellett három gyermeket szültem, viszont gyesre szintre egyikkel sem mehettem, mert nem volt, aki helyettesítsen. Tudatosan kerestem ezt a váltást, vágytam erre a nagyobb nyugalomra, kiszámíthatóságra. Közben folyamatosan képeztem magam, pszichodráma-vezető, lelkigondozó és szupervizor is lettem az évek során.

* Mi volt a nehezebb: elszakadni innen, vagy megszokni az új környezetet?

— Mindkettő nehéz volt. Ez egy leválási, egy gyászfolyamat volt, melynek a fázisain át kellett mennem, hiszen nekem annyira a szívemhez nőtt Szabadka, nagyon megszerettem az itteni embereket. A nehézségek mellett rengeteg jó dolog volt itt, egy kulturálisan inspiráló, sokszínű közeg, a női lelkészséget is elfogadták. Ez volt az első gyülekezetem, olyan, mint az első nagy szerelem, katartikus, robbanó. Ezt elengedni lélektanilag is nehéz volt. És közben nehéz volt az új helyre készülődve megküzdeni azzal a félelmemmel, hogy mi lesz, ha ott, az anyaországban, határon túli magyarként nem fognak jól fogadni, akkor én abba belehalok. Ezenkívül több apróbb kellemetlenséggel is szembesülnöm kellett, például vissza kellett szoknom ahhoz, hogy újra fával kell tüzelni. Én erdélyi lány vagyok, ám a tizenhét szabadkai év alatt elszoktam ettől. Újra kellett tanulni a vidéki életmódot. Ebben nagymértékben segítettek az erdélyi gyökereim, visszatértem ahhoz, amilyen gyerekkoromban volt. Megszerettem és megtaláltam az erőforrásaim a földben, a növényekben, a csodálatos tolnai természetben — ám ez egy hosszabb folyamat volt. És azért is meg kellett harcolni, hogy ott bizony a női lelkészt nem fogadta mindenki ugyanolyan lelkesedéssel, a gyülekezet egy része tartott a női lelkésztől. Szabadkán ezzel a jelenséggel sohasem találkoztam. Egyik-másik férfi presbiter úgy nézett rám, hogy: ez a nő vajon képes lesz itt templomot újítani, pályázatokat koordinálni, egyáltalán labdába rúgni? „Kóstolgattak.” Én ezt is megértem, hiszen én vagyok az első önállóan megválasztott női lelkész ebben a gyülekezetben, miközben előttem sok-sok férfi lelkész szolgált a hamarosan 250 éves, gyönyörű műemlék templomunkban. Ez egy konzervatív gyülekezet, nagy váltás volt ez a híveknek is. Mondtam is, hogy megértem a ti félelmeteket, tiszteletben tartom, és köszönöm, hogy mégis itt maradtatok a gyülekezetben. Ez számomra megható volt, hogy bár néhányan nem akartak női lelkészt, ám a gyülekezetet nem hagyták el. Ehhez képest szép lett ez a történet, nyolc év alatt megszerettek, én is őket, sok mindent megvalósítottunk közösen, ők pedig megnyugodtak, hogy képes rá.

* Lát ebben isteni gondviselést? Úgy fogalmazott, az új gyülekezetében vissza kellett nyúlnia a gyermekkoráig, a gyökerekig.

— Abszolút, több ponton látom életemben az isteni gondviselést, sőt, ebből élek igazán. Szabadkán is kellett egy váltás, egy férfi lelkész, egy más hang, aki olyanokat is megszólít, akiket én talán nem tudtam, hiszen egyetlen lelkész sem tud mindenkire ugyanúgy hatni, ezért is jó a rotáció. A váltásnak ideje van. Nagy isteni gondviselésnek tartom, hogy még negyvenévesen váltottam, amikor az életem felén jártam, és még újra tudtam kezdeni az életem. És aztán következett az újabb, egy személyes próbatétel, a válás, mely hatalmas törés okozott az én és a gyermekeim életében is. Viszont nagyon megható volt, hogy a közösség mellém állt, és ebben a sebzett állapotomban ugyanazt a kérdést tették fel nekem, mint amit én képviselek, ha bajba jutott emberrel találkozom: miben segíthetek? Ez a krisztusi gondviselés, az igazi krisztusi szeretet.

Reggeli áhítatban a protestáns szabadegyetemen Szabadkán (a szerző felvételei)

* Miért kezdett el foglalkozni pszichodrámával?

— Még 2000-ben kezdtem, magyarországi szakemberek jöttek át ide, a Délvidékre, és tizenketten végeztünk, hét évig tanultam. Ugyebár a kolozsvári teológia alapos felkészítést adott, mégis kerestem új eszközöket, melyek segítségemre lehetnek a lelkigondozásban, hogy milyen módszerekkel tudnánk a fiatalok között dolgozni, eljátszani egy-egy bibliai történetet, dramatizálva megjeleníteni, belebújva a szereplők bőrébe — ez egy csodálatos módszer, melynek nagy hasznát veszem a gyülekezeti kiskörökben és a nyári táborokban is. Képzelje csak el, mennyire más ereje van például a tékozló fiú történetének eljátszva, megélve, mint amikor csak felolvassuk! Felsőfokú végzettséget szereztem a pszichodráma területén már itt, majd aztán lelkigondozást és szupervíziót is tanultam. Mindig is szerettem tanulni, ilyen típus vagyok, számomra a hit nem egyenlő az unalommal, a spiritualitásnak nagyon sok rétege van, mélysége, igazán színes.

* Eszköztárában tehát az egyház is korszerűsödik?

— Nekünk Magyarországon olyan püspökünk van, aki nagyon agilis, érzi, hol kell újítani, a lelkészek életébe is sok újdonságot bevezetett. Haladnunk kell a korral, hiszen a mai embert kell megszólítanunk. Mindig ódzkodtam az unalmas prédikációktól, a sablonos megoldásoktól, hiszen az engem is taszítana — s ha engem igen, akkor más embereket is. Nyitott, őszinte gyülekezeti életet képzelek el, és arra törekszem, hogy ilyen legyen, ehhez kerestem munkatársakat. Szerintem a nagydorogi gyülekezet is ilyen, csapatban dolgozunk. Sok függ a lelkész személyiségétől, elképzelésétől. Magyarországon sok segítséget kapunk, hogy ebbe az irányba mozduljunk el. Félek, ha itt maradok, ebből sok minden nem valósulhatott volna meg. Az itteni lelkészekkel beszélve kiderül számomra, hogy nehéz nekik, ez egy kis egyházi protestáns világ a Délvidéken, bár ez a kicsinység lehetne akár oázis is — viszont fordítva is elsülhet. Mély empátiával vagyok azok iránt, akik itt maradtak, mert nem könnyű nekik.