— Köszönöm, hogy hajlandó velem beszélgetni, mert bizony sokszor megesik, hogy az emberek nem szívesen állnak velem szóba, ha meglátják a botomat és a sötét szemüveget — mondja magabiztosan, miközben középső ujjával feltúrja a szemüveget az orra nyergére. — Ha azt mondanám, hogy szomorú vagyok, nem volnék őszinte, mert azt hiszem, a szomorkodás, a bánat fázisán már régen túl vagyok. Az elmúlt huszonhat év alatt bőven volt időm elsiratni nemcsak a szememet, hanem az életünk jelentős részét is. Ez a beszélgetés nekem annyira szükséges, mint egy lélekbúvár-látogatás, csak ide szívesebben jöttem, mint a pszichológushoz. És egy idegennek talán könnyebb lesz elmondani, mennyit csalódhat az ember a saját gyerekében, és arra is lehet keresni a választ, gyermekeink nevelése közben hol hibáztunk annyira, hogy nem váltják be a hozzájuk fűzött reményeinket.

Én egy háromgyerekes munkáscsalád legfiatalabbjaként jöttem világra, apám akkor már nyugdíjas volt, amikor a mi kis városunkat is elérte az őrület, anya még dolgozott néhány hónapig, de amikor tönkrement a gyára, ő is az utcán maradt. A bátyám Belgrádban járt egyetemre, a nővérem már férjnél volt, itt élt Szabadkán a párjával és a két pici gyerekével.

Engem már az első, tartalékosokat mozgósító aktivitás elkapott. Még szerencse, hogy a szüleimmel együtt éltünk, így a feleségem a hároméves kislányunkkal nem maradt egyedül. Talán még két hétig sem voltam az első vonalban, amikor megsebesültem egy gránátos akcióban. Összesen harmincegy fémszilánkot szedtek ki belőlem a belgrádi katonakórházban, ezek java részét a fejemből. Ekkor tudtam meg, hogy az egyik szememet valahol útközben elveszítettük, míg Belgrádba szállítottak. Műtét, majd még egy, majd még kettő, a végén kiderült, hogy a meglévő szemem is életképtelen, menthetetlen. Bele kellett nyugodnom, hogy többet nem látom az ég kékjét. Hazajöttem, rokkantsági nyugdíjba tettek, részesülök valamennyi „hadi kártalanításban” is. Kaptam egy egyszobás lakást a várostól, hogy ne lakjak a szüleimmel. Persze, mindez nem tudta kárpótolni az elszenvedett veszteségemet, de nem volt mit tenni. A nővéremnek hála a világhírű kalugai szemklinikán is jártam, de ott sem tudtak rajtam segíteni. Nem vagyok egy öngyilkosságra hajlamos típus, hát megtettem mindent, hogy elfogadjam az elfogadhatatlant.

 (Pixabay.com)

Közben megszületett a fiam, s ahogy múlt az idő, megtanultam elfogadni a sötétség kínálta mozgásteret. Rengeteget dolgoztam önmagamon, mire — véleményem szerint — ismét normális ember lettem, aki igyekszik elfogadni, amit az élet kínál neki. A lányom befejezte a zenei középiskolát, majd az egyetemet, mert igazából egy rendkívül tehetséges teremtés. Sokszor kérdezem, ugyan kire, hiszen sem a feleségem, sem én nem vagyunk átlagon felüliek. És ahogy már lenni szokott, az egyetem befejezése után a lányunk szerelmes lett, majd gyorsan férjhez is ment. Őszintén szólva nem voltam elragadtatva a vejkótól, egy furcsa család még furcsább ivadéka, akiről csak az esküvő után derült ki, hogy már tizenéves kora óta kábítószerezik. Ennek ellenére a lányom szült két kislányt, és hála istennek egészségesek. De az apjuk egyre betegebb. És ami a legszörnyűbb, valamilyen módszerrel az én okos lányomat is rászoktatta a drogra. Mit mondjak, az egész család szinte gyászol. Már odáig fajultak a dolgok, hogy a lányom lassan elfelejt bennünket, az unokákat is csak akkor látjuk/halljuk, ha a fiam elhozza őket hozzánk. Az égvilágon minden segítséget megadunk nekik, mert a vejem nem dolgozik: odaadtuk a lakást, melyet kaptam, és rendszeresen, havonta hozzájárulunk a családi költségvetésükhöz. De mindez nem elég.

A múltkor a lányom kétségbeesetten telefonált, hogy a férje kínozza a kislányokat. Én taxival elmentem hozzájuk, de nem tudtam lecsillapítani az éppen bedrogozott vejemet. Mondtam a lányomnak, csomagoljon össze, és megyünk haza a gyerekekkel, amíg a férje magához nem tér. Nem akart meghallgatni, azt mondta, a férje mellett a helye. Felálltam, úgy gondoltam, nincs ott mit keresnem, de közben tettem egy csúnya megjegyzést. Erre a lányom levette a szemüvegem, és arcul köpött! Istenem, hangosan is kimondtam ezt a szégyent, fájdalmat. Szó nélkül kibotorkáltam a lakásból, leültem a lépcsőház ajtajában, és a világtalan szemeimből úgy ömlöttek a keserűség könnyei, mint egy patakból. Nem láttam, mi volt a lakásban, de a vakok szívvel látnak — ezért látom magam előtt a gyerekem szétzilált életének romjait.