Ennek az okára még mindig nem sikerült rájönnöm, gyerekkoromban az őrangyalok vagy éppenséggel a sátán mesterkedését láttam az ilyen jelenségek mögött, attól függően, hogy a téma, mely előkerült, szép volt-e, lelket melengető, vidámító vagy éppen ellenkezőleg, bűzös leheletű, elszomorító, az emberi lélek rosszabbik oldalát mutató. Pletykálkodó.

Természetesen nem veszem ki sem az őrangyalokat, sem a sátán mesterkedését, a valóság szerteágazó és mélységekig hatoló, bonyolult, a Gondviseléshez kötődő szerkezetét hiszem, tehát a rosszat is, abba azonban, ami az emberben egyszerűen csak silány, nem vinném bele a pletykálkodás szintjeit érintő exoterikus tanokkal kapcsolatos lehetőségeket.

Történt mostanában többször is, hogy arról beszélgettek körülöttem, ki hova valósi. Ki hol tősgyökeres, igen, pontosan ezzel a szóval éltek. Az egyik ismerősöm, nálam egy évvel idősebb, azon kevesek közé tartozik, akit odahaza szült meg az édesanyja, joggal mondta tehát, hogy ő tősgyökeres palicsi — mert az ember onnan való, ahol születik, tette hozzá büszkén, amit én teljes mértékben el tudok fogadni, noha engem a legkevésbé sem érdekel, hogy én például, annak ellenére, hogy folyamatosan kisradanováciként definiálom magam, tősgyökeres kertvárosi vagyok. Mert szerintem kiváló karikaturista barátom a tősgyökeres kertvárosi, én mégis csak kisradanováci vagyok, noha tagadhatatlanul kertvárosi... A szakállas múzeumos-biológus is tősgyökeres kertvárosi, de akkoriban a kertvárosban még tanyák sorakoztak, és szőlősök rejtekén iparkodtak az emberek a város felé. Ötven éve.

Igazán idejétmúlt téma ez, gondolhatják joggal, ma, amikor néptömegek úgy vonulnak át a gyümölcsösökön és temetőkön, hogy a tősgyökeres falubeliek nem merészkednek ki leszedni a termést. Igaz, nem is igen maradt.

A világ azonban olyan, hogy az emberek nemcsak arról és úgy beszélnek, ahogyan előírnák számukra (amit G. O. megjósolt: kevés!), hanem az ellenkezőjéről is. Ezért történhetett meg mostanában olyan gyakran, hogy arról beszéltek körülöttem, ki hol tősgyökeres. És abból, hogy vannak, akik azt mondják, amit szeretnének magukról hinni, arra következtettem, hogy nem is olyan mellékes dolog az, hogy kertvárosinak születtél-e, vagy palicsfürdőinek, a ludasi csapatban fociztál-e, vagy a Sandnál. 

Sokféle mondat következik mindebből, általában azok kerülnek ki győztesen a szavak csatájából, akik jöttek, és immár tősgyökeresnek hiszik, láttatják magukat. Fogalmam sincs, miért van úgy, hogy ők kerülnek ki a vitákból győztesen, miért hallgatnak, néznek félre, sőt, miért bólogatnak azok, akik nem jöttek, hanem egyszerűen oda pottyantotta őket a gólya, ahova. Oda, ahova mások a jobb jövő reményében szüleikkel, nagyszüleikkel érkeztek.

Egyáltalán: minek erről beszélni?

És mert beszélnek ezekről a dolgokról, a minek kérdése nem megfelelő. Az okokat lehetne kutatni, de effajta kutatásban nem vagyok érdekelt, az irányaitól pedig nagyon is tartanék, a legrosszabb történelmi tapasztalatok birtokába juttatják azokat, akik másként tesznek.

A világban egyszerre hatnak és determinálják egymást a folyamatok, csak a buták engedik meg, hogy egyet tukmáljanak rájuk, különösen a különbségek megfogalmazásával. Mifelénk pedig az emberek sokfélék, de nem buták.

Kivéve azokat, akik éppenséggel ezt állítják róluk.

Másokat definiálni minimum ízléstelen.

Azt olvastam a minap, hogy miket tett valaki „a Sziveri és az Új Szimpózium elleni párthadjáratban”. Nem hittem a szememnek: talán az Új Symposionra gondolt a szerző?

Az Új Szimpózium  Új Symposion is az a hely volt, ahol definiálhatták magukat az odatartozók, lettek tősgyökeresek, máig ható nagyszerű és elvetélt eszmékkel.

Nem számított, ki honnan jött, milyen magas iskolát végzett vagy csak elkezdte, a tehetség és a közös, a művészi irányt is meghatározó eszmerendszer volt a tősgyökeresség.

A Duna partján, Bezdánnál ültek ebben a traktorbelsőben a rokonaim és azok barátai. Mind-mind tősgyökeres szabadkai. Így aztán nagy dolognak számított egy-egy ilyen kirándulás, hiszen csak önmagáért volt, akár az igazi polgároknál, semmi rokonlátogatás nem lehetett a háttérben.

Gyerekkoromban, az amerikai bonbonosdobozból előhalászott fényképeket nézegetve ennél mindig hosszasan időztem, úgy szerettem volna, ha mi is beleülünk egy ilyen traktorbelsőbe, és forgunk-pörgünk a Tőzeg vizén. Szóba nem jöhetett.